A vallás kettős természete
Simon Róbert
A társadalmi
és az emberi érintkezés egyik, ha nem a legfontosabb jellemzője a tolerancia és
intolerancia problémája. Az „Ábrahám-vallások” jellemzésekor elengedhetetlen
ennek szemügyre vétele. Bevezetés gyanánt fontos megvizsgálni a vallás kettős
természetét.
A vallás a
kultúrához tartozó, vagy attól meghatározott objektivációk között (nyelv,
morál, jog, család, állam, nevelés, művészet, tudomány) a társadalmasulásnak az
a mozzanata, amely a modernitás kora előtt a legérzékenyebben fejezte ki egy
adott közösség viszonyát a természethez és a többi emberhez. A különböző
közösségek az általuk elfoglalt és nemzedékeken át a sajátjuknak tekintett
hely, az etnikai kötelékek, a nyelv és a kulturális meghatározottságok miatt
törvényszerűen tekintik a velük kapcsolatba kerülő egyéb közösségeket
„barbároknak”, „másoknak” és „idegeneknek”. A vallás mindazonáltal különleges
helyet foglal el a kultúra megnyilvánulásai között. Ez kifejezésre jut abban
is, hogy nem kis nehézséget okoz magának a vallási jelenségnek a meghatározása
is. Ezt számos korábbi kísérlet elégtelensége is bizonyította.
A sok
magyarázatból elég, ha néhányra utalunk: Lucretius Carus (i.e. 97?-55) a
tudatlanságból és a félelemből eredeztette: a vallás „a lélek réme, az elme
homálya” (1:140), amely „rútul leigázta” az emberi nemet (1:56sq.). Tudjuk
azonban, hogy az ismeretek gyarapodása nem szünteti meg a vallás iránti igényt.
A szociológiai magyarázatok szerint a földi javaktól megfosztott rétegek
találták volna ki a túlvilági kárpótlást egyfajta vallási vigasz gyanánt (a
számos ezt cáfoló vallásból utaljunk csak a buddhizmusra vagy a manicheizmusra).
A Hegelt követő marxi „nép ópiuma” magyarázat feltételezi, hogy a javak
gyarapodása a vallás szükségességét is megszünteti. A vallásszociológiai irodalom ezeket a
vallásmagyarázatokat közösen „kompenzációs tézisnek” nevezi és az egyén – válságból, kudarcból,
nyomorúságból való – kiútkeresése gyanánt értelmezi. A társadalom és a vallás kapcsolatát az „integrációs tézis”
fogalmazza meg (a vallás mint magatartás stabilizáló, társadalmi integráló
erő). Ezt először F. Bacon (1561-1626) fogalmazta meg: „religio praecipuum
humanae societatis vinculum est” = „a vallás különösképpen az emberi társadalom
/összetartó/ köteléke”. A 20. században különösen É. Durkheim hangsúlyozta a
vallás integrációs szerepét 1912-ben megjelent munkájában. A vallás mint a
tudományelőtti világ magyarázata a 19. századi pozitivista gondolkodásának
kedvelt teóriája (tudjuk, a nagy vallástörténész, Frazer is ezt vallotta, s
Freud vallásról alkotott véleménye szerint a civilizáció fejlődésével a vallás
mint illuzió fölöslegessé válik: ezt főleg
Egy illuzió jövője c. munkájában fejtette ki). A
probléma az, hogy a vallásnak semmi köze nincsen a racionális-tudományos
gondolkodáshoz. Ezt Aquinói Tamástól kezdve a teológia próbálta elhitetni – félreértve
a vallás természetét. A vallásnak ezt, az emberi tapasztalatokkal nem
megragadható „teljesen más” jellegét probálta annak idején R. Otto az 1917-ben
megjelent Das Heilige c. munkájában a
numinózus fogalmával kifejezni, amely
a maga (Eliadéval szólva) hierophániáival
(„a szentség feltárulásaival”) az emberből a mysterium tremendum és a mysterium
fascinans élményeivel egyszerre váltott ki rettegést és vonzást, s
(Mensching kiegészítésével) mysterium
augustum gyanánt különítette el a magasztos,
isteni szférát a földi, profán szférától.
A vallás szférája tehát olyan sajátos objektiváció lenne, amely
nem-racionális, nem-etikai, nem-evilági, s csupán az előbb említett hierophániái révén érzékelhető. Ennek
révén természetesen ugyanúgy vagy hasonlóan kellene megnyilvánulnia mindig és
mindenhol, vagyis vallás csak egy lenne. Ám tudjuk jól, hogy ez nem így van, s
lehetőségében annyi vallási megnyilvánulás létezhet, ahány önálló közösség, ami
nyilvánvalóvá teszi a vallás kettős természetét. A numinózus potenciálisan önmagában
való világa csupán és törvényszerűen a társadalmiság közege által létezik –
ez ad az előbbinek tartalmat, alakot és formát. A társadalmiság megannyi
változata ekképpen a vallás számos alakváltozatát hozza létre, amelyek
gyakorlásuk során éppen úgy viszonyulnak egymáshoz, ahogyan az őket valló
társadalmak tekintenek a másikra. Vajon a tolerancia/intolerancia jellege a
vallás melyik természetével függ össze? A vallás mint olyan természetesen nem
toleráns vagy intoleráns (hiszen önmaga iránt senki vagy semmi nem intoleráns),
ám a vallástörténetből tudjuk, hogy bizonyos típusú vallások merőben másképpen
viselkednek, mint mások. Így az etnikai vallások esetében még nem jelentkezik
ez a probléma (ezeknél a rítus áll a
vallási élet középpontjában, ami közömbös egy eltérő rítus iránt). Először az
egyetemes (prófétikus) vallásoknál lesz alapvető fontosságú a többi valláshoz
való viszony. Ennek az az oka, hogy a prófétikus vallások középpontjában a tan áll. A tan a maga „így és nem
másképpen” jellegével nem tűr ellentmondást, már csak azért sem, mert azt a próféták
közvetítésével maga az Isten rendeli el. Ekképpen az egyetemes vallásokban az igazság, a valóság és a törvény szorosan
összefüggnek, ha nem is azonosak egymással. Mindegyik egyetemes vallás igényt
tart az igazság egyedüli birtoklására, ami hézagtalanul kifejezi a
valóságot. A probléma az, hogy az igazság nem abszolút, hanem relatív fogalom,
lényege szerint egy adott tárgyat vagy tényállást illető kijelentés minősége,
ami lehet igaz és lehet hamis. Az igazság a szubjektum és objektum viszonyában
jelenik meg: minél bonyolultabb és összetettebb az utóbbi, annál nagyobb
szerepet játszik a megismerés és a tapasztalat, aminek a hiánya vagy
szükségszerű tökéletlensége a szubjektum állítását mindig relativizálja és
esetlegessé teszi. A vallási igazságfogalom ezt az elemi összefüggést teszi
zárójelbe és az Istentől eredő igazság = valóság tételt axiómának tekinti. Ez
nyilvánvalóan nem a bizonyíthatóság racionális világába tartozik, hanem a hit
alfája és ómegája, amit a Tertullianusnak tulajdonított credo quia absurdum est állítása fejez ki. Emögött a hozzáállás
mögött persze az a naiv vélelem húzódik meg, hogy az isteni állításra
természetesen nem vonatkozik a racionális gondolkodás törvénye, vagyis annak
igazságtartalma nem vonható kétségbe. Ez a vélekedés a polgári társadalom
kialakulásától kezdve elfogadhatatlan lett, s a társadalmi gyakorlat a Poincaré
(1854-1912) által megfogalmazott tudományos bizonyítás (matematizálhatóság,
sztenderdizálhatóság és a tapasztalat által történő igazolhatóság) követelményei
szerint próbált előre haladni. Ennek következtében a vallás szigorúan magánügy lett, amibe az állam és a
törvény nem avatkozhat bele. Megállapítható tehát, hogy minél fejletlenebb egy
társadalom (nincs polgársága), annál nagyobb szerepet játszik a vallás a
társadalmi életben.