Előző bejegyzéseink kapcsán több
oldalról is az a vád ért minket, hogy mentegetjük az iszlámot. Sajnáljuk, ha
írásaink félreértésre adtak okot. Mi idáig nagyjából a következőket állítottuk:
- Mindazt,
ami miatt most az iszlámot kötelező utálni, korábban a kereszténység is
elkövette, legalább ilyen, ha nem még nagyobb mértékben. Ettől az iszlám
nem lesz jobb, de a kereszténység felsőbbrendűségének hangoztatásából nem
ártana kicsit visszavenni.
- Az
iszlám nem azonos az iszlamizmussal.
- Mindez
nem változtat azon a tényen, hogy az iszlám további alakulása komoly
veszélyt jelenthet muszlimokra és nem muszlimokra nézve egyaránt.
A helyzetet talán sikerül kicsit
megvilágítani az alábbi írással.
Ki képviseli az
iszlámot?
Simon Róbert
Az al-Qácida,
az afgán ìálibok és
különösen az Iszlám Állam színrelépése óta nálunk is egyre többen, és nem csak
a kormánypropagandát szajkózók között, közhellyé kezd válni az a nézet, hogy
ezek a jelenségek az iszlám lényegét fejezik ki. E szélsőséges megnyilvánulások
természetesen nem egyenlők az iszlámmal, ahogyan a néhány tíz ezrelék
terrorista sem egyenlő a több mint egymilliárd muszlimmal. Felmerülhet persze
joggal az a kérdés, hogy egy nép már rövid távon is mennyire felelős történelme
tévútjáért és az esetleges szörnyűségek eltűréséért. Persze ugyanazt a mércét
kell alkalmazni akkor magunkra és a többi népre is! Csak példa gyanánt idézzük
föl a Kivonulás 22.20 parancsát: „Aki
isteneknek áldozik, és nem egyedül az Úrnak, azt ki kell irtani!”, vagy
gondoljunk arra, hogy a keresztény Európa az újkor elejéig hány millió (más
vallású, „másként gondolkodó”) embert irtott ki. Vajon ennek alapján kell
megítélnünk a judaizmust és a kereszténységet? És itt nyomban fölmerül az a
kérdés, hogy ki és mi képviseli az iszlámot, s vajon lehet-e a közelmúlt és a
jelen szélsőséges megnyilvánulásai alapján minősíteni egy ezernégyszáz
esztendős vallási-kulturális- társadalmi alakulatot. A 19. század utolsó
harmadáig az iszlám képviselete nem volt probléma. Voltaképpen addig érvényes
volt a klasszikus iszlám paradigmája, amely még a 8-9. században alakult ki: a
birodalmak történetében egyedülálló módon itt a társadalom hegemóniáját a
teokratikus közösség, az umma
gyakorolta, s azt annak értelmisége, a Koránra
és a prófétai hagyományra támaszkodó vallástudók érvényesítették a közvetlen
hatalomgyakorláson kívül eső intézményeken (medresze, mecset, bazár) keresztül.
Ez azt is jelentette, hogy a politikai hatalomnak nem volt legitimitása. Ez a
helyzet a 19. század második felében változott meg: a gyarmatosítás során az
európai hatások, a könyvnyomtatás és az írástudás tömegessé válása miatt. Ekkortól
kellett szembenézni azzal a problémával, hogy valami nagyon megváltozott: az
(ottomán birodalommal meghosszabbítva) ugyanis voltaképpen a 19. századig az
iszlám összefonódott a politikai önállóssággal, a nagy teljesítményeket
fölmutató kultúrával, sőt, a területükön élő „védelem népe”, a zsidók és a
keresztények fölötti uralommal. Mindez az ellentétére fordult, amit fokozott az
a körülmény, hogy az iszlám a továbbiakban kimaradt az európai modernizációt
megalapozó „tudományos-technikai forradalomból”, nem alakult ki polgárság, a
demokratikus közélet elemi formái (pártok, parlament, civil társadalom) sem
jöttek létre, s a politikai hatalomgyakorlás (immár az umma hatékony ellenőrzése nélkül) megőrizhette korábbi formáit.
Elkezdődött a tartósodó és egyre jobban elmélyülő válság időszaka. És itt
jutunk közelebb a mai helyzet megértéséhez. Ugyanis nem maga a társadalmi
válság a lényeg (a történészek egy része ezt egyenesen egyfajta állandó történelmi
kihívásnak tekinti), hanem az arra adott válasz. Lehet jól és lehet rosszul
válaszolni a válságra. A történelem során nagyon kevés alakulat válaszolt jól a
kihívásokra (az uralkodó elit, hatalma megtartása érdekében, majdnem mindig
rosszul kezelte a válságait), ezért az un. „történelmi haladás” hajdan volt történelmi
alakulatok rommezején megy a maga kiszámíthatatlan célja felé. És itt
fogalmazhatjuk meg az iszlám kettős alakváltozatát a muszlim történelem
alakulása során. Tudnunk kell, hogy az iszlám más vallásokkal szemben (amelyek
általában olyan társadalmakban jöttek létre, ahol minden hely vallásilag
„foglalt” volt, s hosszas küzdelemmel vívhatták ki helyüket) egyedülálló módon
maga hozta létre a társadalmát. Ennek következtében itt a vallás és a világi
élet elválaszthatatlanul összefonódott, s az iszlám a vallásjogtól kezdve az
intézményrendszerig, az életmódig, a kultúráig mindent meghatározott. Ez tette
lehetővé azt, hogy ez a társadalom a következő ezernégyszáz évig fennmaradt,
azután is, hogy a 9-10. századtól megszűnt a politikai egysége (a többi
birodalom nélkülözhetetlen alapja). Vagyis az iszlám nem vallási, nem
gazdasági, nem politikai és nem etnikai meghatározottság, hanem olyan
társadalomintegráló elv, ami jogrend, kultúra, továbbá (formális és informális)
intézményrendszer sajátos hálózata. Ezt a szerepét a premodern korban, ha nem
is válságok nélkül, de sikerült megőriznie és kiteljesítenie. A probléma a
modernitás korával kezdődött, s azokkal a történelmi kihívásokkal, amelyek
abból adódtak, hogy a katonailag, gazdaságilag, kulturálisan megrekedt iszlám
alakulatok szembetalálkoztak az európai kihívással. Anélkül, hogy itt
belemehetnénk a 19-20. sz. fordulójának sajátos iszlám válaszaival, elmondható,
hogy a 20. század húszas éveinek a végétől (ekkor alakul a Muszlim Testvérek
mozgalma) elkezdődik az a folyamat, amely az állandósuló társadalmi válságot a
muszlim fundamentalizmus jegyében próbálja „megoldani”, ami a
nyolcvanas-kilencvenes évektől kezdve – a globalizáció hatására – nemzetközivé
váló politikai iszlamizmusba torkollott. Kiélezve úgy fogalmazhatnánk, hogy az
iszlám világ (az iszlám másik alakváltozataként) teljesen korszerűtlen és
inadekvát módon válaszolt a korábbi történelméhez képest egészen más
kihívásokra. A két másik „Ábrahám vallás”, a judaizmus és a kereszténység
igyekezett számot vetni a radikálisan új kihívásokkal. Az előbbi kettős
értékrendszert alakított ki: elfogadta a „gazdanépek” gazdasági, politikai
meghatározó szerepét, s az etnikai vallás szigorú előírásait a magánélet
szférájára korlátozta, a kereszténység pedig (legalábbis a fejlett országokban)
kényszerűen lemondott korábbi társadalmi szerepéről. Az iszlám erre képtelen
volt, s az előbbiek alapján ez érthető.
Bármiféle alapvető reformnak e társadalom integrációs hálóját alkotó iszlám két
meghatározó alapját, az isteni eredetű, tehát meg nem változtatható Koránt és a prófétai hagyományt kellene
radikálisan átértelmezni vagy hatályon kívül helyezni. Ezzel ez a társadalom
elvesztené identitását, gyakorlatilag öngyilkosságot követne el. Ilyesmit egy
társadalom nem tesz. Az eddigi néhány bátortalan kísérletet a mainstream iszlám azonnal megtorolta. És
itt visszatérhetünk a kiinduló kérdésre. A 19. századig, láthattuk, a
klasszikus iszlám „szerves értelmisége”, a vallástudók képviselték a közösség
nevében az iszlámot, amit a hatalom is elfogadott. A 20. században a helyzet
radikálisan megváltozott. A vallástudó értelmiség mindinkább kiegyezett a
hatalommal, emiatt a vallástudók fokozatosan megszűntek a közösség elfogadott
képviselői lenni. Az autokrata állam megpróbálta ezt az űrt betölteni
(gondoljunk Szacúdí Arábiára, a Szíszí-rezsim előtti Egyiptomra, Pakisztánra
vagy az 1979. utáni Iránra), ám ezt a mind jobban elburjánzó fundamentalista
csoportok elvitatták, s a maguk számára követelték az iszlám autentikus
képviseletét. E csoportok tagjai merőben mások voltak, mint az alapos vallási
nevelésben részesülő vallástudók: túlnyomó részük 20-30 évük közötti fiatal,
kisvárosi eredetűek, közép- vagy alsóközép osztályból származnak,
természettudományos vagy mérnöki képzettséggel és jó családi háttérrel
rendelkeznek. Fanatikusan képviselt iszlám tanultságukat autodidakta módon
szerezték, s a korábbi fundamentalista szellemű írásokat még tovább
szigorították. Ennek immár a klasszikus iszlámhoz semmi köze. Jellemző, hogy a
klasszikus kultúrát (az iszlám csodálatos teljesítményeit) elvetik. A korábban
iszlámon belüli fundamentalista
mozgalmak a válság mélyülésével és a globalizáció hatására politikai
természetet öltenek, s iszlamizmussá válnak. Jellegüket mindinkább nem valaminek
a képviselete, hanem a „másság” kíméletlen elvetése, s az ellene folytatott
harc határozta meg (ezért lesz a dzsihád
számukra az iszlám legfontosabb meghatározója). A generációkon átívelő
tartósodó válság érthető módon egy társadalomból nem a legjobbat, hanem a
legszélsőségesebb magatartást hozza ki.
Összegezve: úgy tetszik, az
iszlám a premodern kornak lehetett adekvát vallása, amely viszont akkor
rendkívüli teljesítményekre volt képes (tudjuk, a 9-10. században, a
világtörténelemben egyedülálló módon egy teljesen más kultúrát, az antik és
késő antik filozófiát, csillagászatot, orvostudományt átvette és arabra
fordította – a sokkal elmaradottabb középkori Európa ennek egy részét
fordította latinra, s indulhatott el ennek segítségével a keresztény tanokat
bíráló tudományos gondolkodás). A mai iszlám, az előbb említett okokból,
képtelen a modern kor kihívásaira megfelelő válaszokat adni, s a klasszikus
iszlám alapvetően nyitott, a különböző kultúrákat, etnikumokat befogadó
jellegét eltorzította, és saját gazdag kultúráját megtagadta. Ha tehát röviden
válaszolni kell arra a kérdésre, hogy a mai szélsőségek az iszlámot képviselik-e, azt felelhetjük, hogy az Iszlám Államnak
és társainak annyi közük van a klasszikus iszlámhoz, mint az inkvizíciónak a
kereszténységhez. És bár a muszlimok nagyon nagy többsége nem azonosul az
iszlamizmussal, sőt éppen hogy szenved tőle, azt, ami a klasszikus iszlám volt,
ma nem képviseli hatékonyan senki és semmi.
Kötelező és igényes, ám rendkívül szórakoztató olvasmány a témában: Simon Róbert: Az iszlám fundamentalizmus - Gyökerek és elágazások Mohamedtől az al-Qáidáig. A közölt forrásszövegekben megdöbbentő a fundamentalizmus több századon átívelő folytonossága. Az igazi csemege azonban a kísérő tanulmány. Jó olvasást mindenkinek!
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésSimon Róbert, akit szemèlyesen nem ismerek íràsa tudomànyos igènyű, akàrcsak Maroth Miklósèi. Ha jòl èrtettem sorait a jó megoldàs a keresztèny minta volna az iszlàmnak is, azaz a vallàs magànszfèràba valò visszaszorítàsa. Ez azonban a keresztènysègen belül elvallàstalanodàshoz vezetett. Az iszlàmnan a vallàs ès az egyház szèrvàlasztàsa lehetetlen feladatnak tűnik mert àllamvallàs. Inkàbb a kèt nagy iszlàm vallàsfelekezet, a szunniták ès a sítàk közti vallàshàború okairól írhatna a ndves szerző bővebben,aki a Korán mavyarra fordítàsàval vàlt híressè. Iràn ès Szaudaràbia vívja harcát Szíriàban is. Erre a problèmàra mi volna a megoldàs?
VálaszTörlésPapp Ferenc: nem, nem jól értette Simon Róbert sorait. Ő sem és senki más nem tud jó megoldást. Az iszlámban nincs egyház, nincs mit szétválasztani az államtól. A szunniták és síiták közötti ellentétről számtalan más forrásból lehet tájékozódni. Nos, ami érdekes lehet, az annak a vizsgálata, hogy a nagy tömegű, sok száz milliónyi, nem szélsőséges gondolkodású iszlám hitű ember (muzulmán) hogy viszonyul a szélsőségesekhez. Én azt tapasztaltam, hogy inkább félnek tőlük, de szembeszállni velük nem mernek. Még szavakban sem. A mullahok és imámok pedig csak az erőltetett iszlám hitet prédikálják. Simon Róbert jól látja, az iszlámban nem lehet felvilágosodás, mert az magának a társadalomnak az alapjait rendítené meg. Az európai felvilágosodás egyébként persze, hogy megrendítette a középkori teokratikus államot Európában is. Akit érdekel, hogy az iszlám és a szekularizáció milyen nehezen fér meg egymással, ajánlom, utazzon el Tunéziába, és beszélgessen el "az utca emberével".
VálaszTörlés