2015. december 27., vasárnap

A vallás kettős természete
Simon Róbert


A társadalmi és az emberi érintkezés egyik, ha nem a legfontosabb jellemzője a tolerancia és intolerancia problémája. Az „Ábrahám-vallások” jellemzésekor elengedhetetlen ennek szemügyre vétele. Bevezetés gyanánt fontos megvizsgálni a vallás kettős természetét.
A vallás a kultúrához tartozó, vagy attól meghatározott objektivációk között (nyelv, morál, jog, család, állam, nevelés, művészet, tudomány) a társadalmasulásnak az a mozzanata, amely a modernitás kora előtt a legérzékenyebben fejezte ki egy adott közösség viszonyát a természethez és a többi emberhez. A különböző közösségek az általuk elfoglalt és nemzedékeken át a sajátjuknak tekintett hely, az etnikai kötelékek, a nyelv és a kulturális meghatározottságok miatt törvényszerűen tekintik a velük kapcsolatba kerülő egyéb közösségeket „barbároknak”, „másoknak” és „idegeneknek”. A vallás mindazonáltal különleges helyet foglal el a kultúra megnyilvánulásai között. Ez kifejezésre jut abban is, hogy nem kis nehézséget okoz magának a vallási jelenségnek a meghatározása is. Ezt számos korábbi kísérlet elégtelensége is bizonyította.  
A sok magyarázatból elég, ha néhányra utalunk: Lucretius Carus (i.e. 97?-55) a tudatlanságból és a félelemből eredeztette: a vallás „a lélek réme, az elme homálya” (1:140), amely „rútul leigázta” az emberi nemet (1:56sq.). Tudjuk azonban, hogy az ismeretek gyarapodása nem szünteti meg a vallás iránti igényt. A szociológiai magyarázatok szerint a földi javaktól megfosztott rétegek találták volna ki a túlvilági kárpótlást egyfajta vallási vigasz gyanánt (a számos ezt cáfoló vallásból utaljunk csak a buddhizmusra vagy a manicheizmusra). A Hegelt követő marxi „nép ópiuma” magyarázat feltételezi, hogy a javak gyarapodása a vallás szükségességét is megszünteti.  A vallásszociológiai irodalom ezeket a vallásmagyarázatokat közösen „kompenzációs tézisnek” nevezi és az egyén – válságból, kudarcból, nyomorúságból való – kiútkeresése gyanánt értelmezi. A társadalom és a vallás kapcsolatát az „integrációs tézis” fogalmazza meg (a vallás mint magatartás stabilizáló, társadalmi integráló erő). Ezt először F. Bacon (1561-1626) fogalmazta meg: „religio praecipuum humanae societatis vinculum est” = „a vallás különösképpen az emberi társadalom /összetartó/ köteléke”. A 20. században különösen É. Durkheim hangsúlyozta a vallás integrációs szerepét 1912-ben megjelent munkájában. A vallás mint a tudományelőtti világ magyarázata a 19. századi pozitivista gondolkodásának kedvelt teóriája (tudjuk, a nagy vallástörténész, Frazer is ezt vallotta, s Freud vallásról alkotott véleménye szerint a civilizáció fejlődésével a vallás mint illuzió fölöslegessé válik: ezt főleg  Egy illuzió  jövője c. munkájában fejtette ki). A probléma az, hogy a vallásnak semmi köze nincsen a racionális-tudományos gondolkodáshoz. Ezt Aquinói Tamástól kezdve a teológia próbálta elhitetni – félreértve a vallás természetét. A vallásnak ezt, az emberi tapasztalatokkal nem megragadható „teljesen más” jellegét probálta annak idején R. Otto az 1917-ben megjelent Das Heilige c. munkájában a numinózus fogalmával kifejezni, amely a maga (Eliadéval szólva) hierophániáival („a szentség feltárulásaival”) az emberből a mysterium tremendum és a mysterium fascinans élményeivel egyszerre váltott ki rettegést és vonzást, s (Mensching kiegészítésével) mysterium augustum gyanánt különítette el a magasztos, isteni szférát a földi, profán szférától.  A vallás szférája tehát olyan sajátos objektiváció lenne, amely nem-racionális, nem-etikai, nem-evilági, s csupán az előbb említett hierophániái révén érzékelhető. Ennek révén természetesen ugyanúgy vagy hasonlóan kellene megnyilvánulnia mindig és mindenhol, vagyis vallás csak egy lenne. Ám tudjuk jól, hogy ez nem így van, s lehetőségében annyi vallási megnyilvánulás létezhet, ahány önálló közösség, ami nyilvánvalóvá teszi a vallás kettős természetét. A numinózus potenciálisan önmagában való világa csupán és törvényszerűen a társadalmiság közege által létezik – ez ad az előbbinek tartalmat, alakot és formát. A társadalmiság megannyi változata ekképpen a vallás számos alakváltozatát hozza létre, amelyek gyakorlásuk során éppen úgy viszonyulnak egymáshoz, ahogyan az őket valló társadalmak tekintenek a másikra. Vajon a tolerancia/intolerancia jellege a vallás melyik természetével függ össze? A vallás mint olyan természetesen nem toleráns vagy intoleráns (hiszen önmaga iránt senki vagy semmi nem intoleráns), ám a vallástörténetből tudjuk, hogy bizonyos típusú vallások merőben másképpen viselkednek, mint mások. Így az etnikai vallások esetében még nem jelentkezik ez a probléma (ezeknél a rítus áll a vallási élet középpontjában, ami közömbös egy eltérő rítus iránt). Először az egyetemes (prófétikus) vallásoknál lesz alapvető fontosságú a többi valláshoz való viszony. Ennek az az oka, hogy a prófétikus vallások középpontjában a tan áll. A tan a maga „így és nem másképpen” jellegével nem tűr ellentmondást, már csak azért sem, mert azt a próféták közvetítésével maga az Isten rendeli el. Ekképpen az egyetemes vallásokban az igazság, a valóság és a törvény szorosan összefüggnek, ha nem is azonosak egymással. Mindegyik egyetemes vallás igényt tart az igazság egyedüli birtoklására, ami hézagtalanul kifejezi a valóságot. A probléma az, hogy az igazság nem abszolút, hanem relatív fogalom, lényege szerint egy adott tárgyat vagy tényállást illető kijelentés minősége, ami lehet igaz és lehet hamis. Az igazság a szubjektum és objektum viszonyában jelenik meg: minél bonyolultabb és összetettebb az utóbbi, annál nagyobb szerepet játszik a megismerés és a tapasztalat, aminek a hiánya vagy szükségszerű tökéletlensége a szubjektum állítását mindig relativizálja és esetlegessé teszi. A vallási igazságfogalom ezt az elemi összefüggést teszi zárójelbe és az Istentől eredő igazság = valóság tételt axiómának tekinti. Ez nyilvánvalóan nem a bizonyíthatóság racionális világába tartozik, hanem a hit alfája és ómegája, amit a Tertullianusnak tulajdonított credo quia absurdum est állítása fejez ki. Emögött a hozzáállás mögött persze az a naiv vélelem húzódik meg, hogy az isteni állításra természetesen nem vonatkozik a racionális gondolkodás törvénye, vagyis annak igazságtartalma nem vonható kétségbe. Ez a vélekedés a polgári társadalom kialakulásától kezdve elfogadhatatlan lett, s a társadalmi gyakorlat a Poincaré (1854-1912) által megfogalmazott tudományos bizonyítás (matematizálhatóság, sztenderdizálhatóság és a tapasztalat által történő igazolhatóság) követelményei szerint próbált előre haladni. Ennek következtében a vallás szigorúan magánügy lett, amibe az állam és a törvény nem avatkozhat bele. Megállapítható tehát, hogy minél fejletlenebb egy társadalom (nincs polgársága), annál nagyobb szerepet játszik a vallás a társadalmi életben.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése