2015. december 19., szombat

„Jó” kereszténység kontra „gonosz” iszlám
Simonné Pesthy Monika

Az utóbbi hónapok politikai retorikája azt a képet sulykolja belénk, hogy a gonosz, támadó iszlám fenyegeti Európát, a keresztény értékek letéteményesét. Még ha ez így nagyon túlzó és sematikus is (most ne menjünk bele abba, hogy mennyire lehet az iszlámot azonosítani a terroristákkal, Európa vajon mennyire keresztény, és melyek is azok a keresztény értékek, melyeket képvisel – megannyi kérdés, melyek külön-külön fognak majd sorra kerülni), nem vitatjuk, hogy az iszlám valós veszélyt jelent(het) Európa számára.
            De nézzük most a dolgot kicsit más szemszögből, és ne a jelen iszlámját hasonlítsuk a jelen kereszténységéhez. Ha belegondolunk, hogy az iszlám bő hatszáz évvel fiatalabb a kereszténységnél, és ezen az alapon a jelen iszlámját a középkori kereszténységgel kellene egybevetni, máris jócskán megváltozik a kép. Azt fogjuk találni, hogy ez utóbbi legalább annyira intoleráns volt a „mással” szemben, mint amilyen az iszlám most, és legalább olyan elszántan próbálta (volna) az egész világot kereszténnyé tenni, ahogy most az iszlám akarná muszlimmá. Sőt, ha arra gondolunk, hogy az iszlám államokban a keresztények és a zsidók, legalábbis elvileg, még most is békében élhetnek, míg a keresztény Európa országai a zsidókat vagy egyszerűen kiüldözték, vagy rendszeres pogromoknak tették ki, akkor az összehasonlítás alighanem a mai iszlám javára fog eldőlni.
            Miről is van tehát szó? A kereszténység és az iszlám, a zsidósággal együtt monoteista vallások, egy monoteista vallás esetében pedig teljesen természetes, hogy mint az igazság egyetlen letéteményese, kötelességének érzi, hogy mindenkit elvezessen erre az igazságra, ha akarja, ha nem. Nézzük meg röviden a három monoteista vallás hozzáállását ehhez a problémához.
            A legidősebb „testvér”, a judaizmus soha nem lett hódító vallás. Bár a babiloni fogság (i. e. 587 – 538) után a prófétáknál megjelennek univerzalista elképzelések (a zsidóság mint a világ ura, melynek minden nemzet aláveti magát, vö. pl. Iz. 45,14; 49,23; 54,3; 60,3.10-16 stb.), ezek megvalósítására soha nem kínálkozott gyakorlati lehetőség. A judaizmus így különös megoldást választott, és etnikai monoteizmussá lett (ebben ott van az ellentmondás, hogy ha Jahve az egyetlen Isten, és az egész világ ura, de mégis csak egyetlen népet választott ki magának, akkor mi van a többi néppel?), politikailag pedig megtanult maximálisan alkalmazkodni a mindenkori hatalomhoz.
            A kereszténységnek kezdetben semmiféle hatalmi ambíciója sem lehetett e földi létben, hiszen hatalmas, jól szervezett birodalomban jött létre, de az univerzális térítést már nagyon korán feladatául tűzte ki (vö. Mt 28,19: „…tegyetek tanítvánnyá minden népet” – és számunkra most lényegtelen, hogy ez valóban Jézustól származik-e vagy sem). A konstantini fordulattal a kereszténység hatalmi pozícióba kerül, és pillanatokon belül alkalmazkodik a helyzethez: ugyanazokat a módszereket alkalmazza a többiekkel szemben, amit addig a rómaiak alkalmaztak vele szemben (pogányok kiszorítása a hatalomból, pogány szentélyek lerombolása, zsinagógák lerombolása, a másképp gondolkodók /= eretnekek/ elpusztítása stb.). A középkori Európában egyház és hatalom szorosan összefonódik, a vallás az élet minden területét áthatja, uralja. Mindennek (hosszabb folyamat eredményeképpen) a szekularizáció vet véget: a 17. századtól kezdődően Európa országaiban politika és vallás elválik egymástól, az egyházak (hiszen immáron megszűnt a katolikus egyház egyeduralma) legalábbis elvileg kiszorulnak a hatalomból. Itt tehát újabb váltás történt, melyhez, ha nem is lelkesen, de tudtak alkalmazkodni – de ne felejtsük el, hogy ezt nem jószántukból tették. Ezután már jöhet a tolerancia, a másik megértése, a párbeszéd, az ökumenizmus.

            Az iszlám hatalmi vákuumban született, így léte első percétől kezdve vallási és politikai fejlődése elválaszthatatlan egymástól. Egész rövid időn belül hatalmas birodalmat hozott létre, és azóta is csak hatalmi pozícióban létezett. Most szembesül azzal a kérdéssel, hogy mi lesz, ha elvész ez a hatalmi pozíció, hiszen egyrészt a világpolitika színpadán már rég nem övé a főszerep, továbbá Európa számos (keresztény vagy inkább szekularizált) országában már milliószámra élnek muszlimok kisebbségben. A kérdés tehát az, hogy képes lesz-e alkalmazkodni ehhez az új helyzethez, és túlélni nem hatalmi pozícióban, ahogy tette két idősebb testvére. Persze nagyon kézenfekvő lenne gyorsan rávágni, hogy nem. De ha meggondoljuk, hogy VII. Gergely, Clairvaux-i Szent Bernárd vagy III. Ince idején milyen nehéz lett volna elképzelni egy szekularizált Európát és hozzá egy toleráns kereszténységet, inkább ne siessük el a választ.           

2 megjegyzés:

  1. Kedves Monika!
    Egy vallás felhozhatja mentségként azt hogy fiatalabb? Nem a társadalmi - politikai körülmények alakítják olyanná amilyen?

    VálaszTörlés
  2. Az európai szekularizáció kialakulásának történelmi előzményei közül roppant fontos a harmincéves háborút (1618-48) lezáró vesztfáliai béke (1648. okt. 24.), mert már akkor rögzítettek olyan egyetemes elveket (eltérő világnézet nem ok a háborúra, elítélendő a kiprovokálatlan agresszió stb.), amelyek pl. a diplomáciát is gyökeresen megváltoztatták. Remélem, hogy az iszlámon belüli vallási irányzatok közti konfliktus lezárásához nem kell egy 30 éves háború vérzivatara. A globális kapitalizmus válsága is közrejátszott a mai véres konfliktusokhoz, valamint a menekültek és a gazdasági bevándorlók áradatához. Tehát az okok között nem csupán vallási ellentétekről van szó.

    VálaszTörlés