Tévhitek az iszlámról 1: Mohamedán, muzulmán vagy muszlim?

Simon Róbert

Ismeretes módon, más kultúrák iránti gyűlöletünket és magatartásunkat a nyelv eszközével, tehát a „másság” becsmérlő elnevezéseivel is kifejezésre juttatjuk. Ebben természetesen megfogalmazódik a másik kultúra (vallás, értékrendszer, életmód stb.) nem ismerete, pontosabban az, hogy nem is akarjuk azt megismerni. Az iszlámmal szembeni gyűlölet és nem-ismeret sűrítetten jelenik meg a mohamedánizmus és a mohamedán elnevezésekben, ami egy muszlim számára igazi blaszfémia. Az iszlám (a „nagypróféták” judaizmusa mellett) a legszigorúbb monoteista vallás, Allah egyedülvalósága (ez nyomban kifejeződik az iszlám első „oszlopában” a sahádában: „nincs más isten, csak Allah”) kizár mindenféle közvetítő hatalmat közte és az emberek között (ezért idegen az iszlám ortodoxiától a szentek kultusza). Ezt az alapviszonyt Allah és a hivő között Goldziher jellemezte a legtömörebben: „Az isten: ar-rabb = (a mindennel rendelkező) Úr; az emberek: ^cibád = rabszolgák; az erény: ìá^ca = engedelmesség; a vétek: ma^cëiya = engedetlenség”. Ennek alapján az iszlám számára Jézus istenfiúságának a feltételezése a nyilvánvaló hitetlenséget (kufr) és „társítást” (sirk vagy isrák), tehát a politeizmus bűnét testesíti meg (ld. Korán 4:171; 5:73, vö. még 3:39). Mohamed valóban több ízben hangsúlyozza magáról, hogy ő csak ember (18:110; 23:24,33; 41:6 stb.), akit Allah különböző feladatokra választott ki (intő: 19:97; 33:45 stb.; figyelmeztető: 88:21; hírhozó: 19:97; 33:45 stb.; tanú: 35:45; 48:8 és Allah küldötte: 7:158; 46:9). A csodatevést és az egyéb nem-emberi tulajdonságokat éppen ezért mindig elhárítja magától (ld. 6:50; 11:31; 17:90-3). Az egyetlen, ám a maga nemében a legnagyobb „csoda” maga a Korán (17:88). Allah kizárólagosságát és mindenhatóságát egyfelől, az ember teremtettségét és alávetettségét másfelől fejezi ki e vallás egyedül elfogadott és elfogadható neve: az iszlám (3:19 /„az igazi vallás Allah szemében az iszlám”/; 3:85; 5:3; 6:125), az aszlama ’átadja, aláveti magát’ ige főnévi igeneve, ami (elliptikus formában) Allahnak való feltétlen alávetettséget jelent. Aki ezt teszi és vallja, az a muszlim (még csak nem is a mozlim, ami a helyes alak eltorzítása).

Ha nem is ekkora hiba, mint a mohamedán (ez, látjuk, az iszlámot kifejezetten sérteni, becsmérelni akaró kifejezés), de nyelvileg elfogadhatatlan a muzulmán elnevezés. Ez az alak a törökből  került a magyarba (esetleg délszláv közvetítéssel). Nyelvileg mint perzsa többes számú alak (muszulmán) került a törökbe, s ez terjedt tovább a különböző európai nyelvekbe (érthetően gyakran a törökök révén terjedtek el Európában az iszlámra vonatkozó fogalmak). Így, végső soron, amikor „muzulmánok”-at mondunk, olyan, mintha „keresztényekek”-et ejtenénk. Maradjunk tehát az eredeti (arab) elnevezésénél, megszívlelve azt az igazságot, hogy úgy helyes, ha a különböző népek és kultúrák saját önelnevezését használjuk mi is.