2015. december 23., szerda

Karácsony története
Jakab Attila


Az általánosan elfogadott vélemény szerint Jézus valamikor i. e. 4 és 6 között született. Születésének pontos időpontja azonban nem ismert, ahogy azt maga Joseph Ratzinger/XVI. Benedek pápa is elismerte a Jézus gyermekkorának szentelt könyvében (A Názáreti Jézus. III: A gyermekségtörténet, SzIT, Bp., 2013). Ennek az az oka, hogy az első keresztény generációk Jézus születésnapjának nem tulajdonítottak jelentőséget. Ezt bizonyítja egyébként az a tény is, hogy a négy kanonikusnak elfogadott evangéliumból kettő (a Márk és a János szerinti) meg sem emlékezik a születésről. Mindkettőnél Keresztelő Jánossal kezdődik a történet. Jézus születéstörténetének részletei a Lukács (Lk. 2,1-20: pásztorok), illetve a Máté (Mt. 1,18–2,12: napkeleti bölcsek) szerinti evangéliumokból állnak össze. Ezeknek az elbeszéléseknek elsősorban teológiai jelentőségük és mondanivalójuk van. Ezeket a Krisztusnak/Megváltónak és az emberek üdvösségéért meghalt Istenfiúnak elismert Jézusba vetett őskeresztény hit fényénél kell olvasni és értelmezni. A szerzők célja tehát egyáltalán nem az volt, hogy ténylegesen hírt adjanak Jézus születéséről, hanem hogy üzenetet, teológiai mondanivalót közvetítsenek: a Názáreti Jézus születésétől fogva a megígért Messiás.

A közvetlen tanúk (apostolok és tanítványok) elmúlásával azonban igény jelentkezett arra, hogy Jézus gyermekkoráról is többet tudjanak. Erről az igényről tanúskodnak az ún. gyermekségevangéliumok, amelyek különböző, az idők folyamán (2. és 6. sz. között) keletkezett, hagyományokat rögzítettek (pl. Jakab protoevangéliuma, Izajás felemelkedése, Tamás gyermekségevangéliuma, illetve arab, örmény és szír gyermekség evangéliumok).

Karácsonykor – a széles körben elterjedt közhiedelemmel ellentétben – nem Jézus tulajdonképpeni születésnapját ünnepeljük, hanem Jézus születéséről, vagyis az Istennek az emberiség történetébe való belépéséről, az Istenfiú megtestesüléséről (inkarnáció) emlékezünk meg. Ahogy azt már Lyoni Iréneusz a 2. sz.-ban megfogalmazta: „Isten emberré lett, hogy az ember Istenné váljon (Eretnekek ellen/Adversus haereses III, 10,2; IV,6,6; IV,20,4,IV,33,4). Később Alexandriai Atanáz (†373) fogalmazott úgy, hogy „az Isten Fia emberré lett, hogy bennünket megisteníthessen” (A megtestesülésről 54,3). A kortársainak számító kappadókiai atyáknak (Nagy Szent Vazul/Baszileiosz, Nazianzoszi Gergely és Nüsszai Gergely) az átistenülésről szóló tanítása pedig markánsan meghatározta az ún. keleti kereszténységet (amely szerencsés módon soha nem olvasta az ún. nyugati kereszténységet döntően meghatározó Ágoston dualista és moralizáló tanítását).

A kezdet kezdetén az első keresztények csupán Jézus haláláról emlékeztek meg. Majd a 2. sz. végén Alexandriai Kelemen (Szőnyegek/Sztrómateisz I,21,146) arról tudósít, hogy az Alexandriában kb. 120 és 145 között tanító Baszileidész követői megemlékeznek az Úr megkeresztelkedéséről, mint az Istenségének a kinyilvánításáról (jan. 6), és az előtte való éjszakát olvasással töltik. Innen eredeztethető az Epifánia/Vízkereszt ünnepe, amely elsőként a keleti kereszténységben terjedt el. Ehhez társult Jézus születésének a megünneplése is, amely ősi hagyományt egyedül az örmény apostoli egyház tartotta meg.

A római birodalom nyugati felében a keresztények hosszú időn keresztül csak a Húsvétot ünnepelték. Ellenben szembesülniük kellett azzal, hogy a téli napfordulót ünneplő Saturnáliák lezárásaként Aurelianus (270-275) császár dec. 25.-ét a „Legyőzhetetlen Nap” születésnapjává (Dies Natalis Solis Invicti) tette. Ez gyakorlatilag egybeesett a katonaság körében rendkívül népszerű Mithrász istenség születésnapjával. Mivel az ünnep alapüzenete, vagyis a fénynek a sötétség felett aratott győzelme, könnyedén keresztényisíthetőnek bizonyult (a „legyőzhetetlen Nap”, nem más, mint maga Krisztus; Mal. 3,20), ezért a kereszténység politikai és társadalmi térnyerésével párhuzamosan (Nagy Konstantin császár 327 és 333 között építette meg a Születés bazilikát a betlehemi barlang fölé) Rómában mondhatni azonnal jelentkezett az ellen-ünnep igénye is. A 354. évi római kalendárium (kronográfia) említi először, hogy Rómában dec. 25-én ünneplik Jézus születését. Az ünnep megteremtése elválaszthatatlan Liberius pápa (352‒366) és a 350-től egyedül uralkodó, és ariánus (vagyis Jézus istenségét tagadó) nézetet valló II. Constantius császár (†361) közötti teológiai és hatalmi konfliktustól.

Róma jelentőségének a növekedésével párhuzamosan terjedt el a Karácsony ünnepe is. Ebben kétséget kizáróan segített az is, hogy Jézus születésének ünneplése révén könnyen keresztényesíthetők voltak az egyes pogány népeknek (germánoknak, skandinávoknak) a téli napfordulóhoz kötődő hagyományai. A Karácsony azonban csupán a középkor folyamán vált igazán jelentős ünneppé, és gazdagodott különböző kellékekkel (jászol, karácsonyfa) és motívumokkal (misztériumjátékok, ajándékozás). Télapó pl. csak a 19. sz. közepétől kapcsolódik a Karácsonyhoz, és Charles Dickens tekinthető a feltalálójának (Karácsonyi ének, 1843). Időben és térben a karácsonyi hagyományok rendkívüli sokfélesége alakult ki, jóllehet ma már egyfajta uniformizáló tendencia is jól tetten érhető.


Elmondható, hogy napjainkra a Karácsony egy szekularizált – döntően családi ‒ ünnep lett, amely mondhatni szinte teljesen elveszítette vallási/spirituális tartalmát; a fogyasztóközpontúság (a hetekig tartó karácsonyi vásárok) mintegy felemésztette az idők folyamán kialakult karácsonyi ünnepkört (vagyis az Adventtől Vízkeresztig terjedő időszakot). Jelzés értékű, hogy az önmagát „keresztény”-ként meghatározó Európában a kereszténység alapjairól megemlékezni hivatott két ünnep közül az egyik (Húsvét) elveszítette társadalmi jelentőségét, a másik (Karácsony) meg vallásilag teljesen kiürült. Ebben a kontextusban a „keresztény” valójában úgy jelenik meg, mint egy eredeti tartalmától kiüresített identitásképző elem: európai az, aki („fehér”) keresztény, vagyis aki nem muszlim; ahogy az a migráns-krízis kapcsán kiviláglott. Ennél egyértelműbben talán semmi nem fejezi ki az európai identitáskrízist és tudathasadást. Istennek az emberek irányába mutatott nyitottságára, ami az inkarnációban nyilvánult meg, az önmagát a megtestesült Istenfiú követőjének valló „keresztény” (egykor gyarmatosító, a határok kinyitását erőszakkal kikényszerítő; a „hit”-et tűzzel-vassal terjeszteni igyekvő) Európa ugyanis a bezárkózással és az elhatárolódással (kerítésépítésekkel) válaszol!

3 megjegyzés:

  1. Érdekes, számomra néhány fontos történelmi összefüggést megvilágító tanulmány. Köszönet érte.

    VálaszTörlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  3. Szép kerek történet az ókortól napjainkig. Köszönöm, hogy megosztottad.

    VálaszTörlés