Karácsony
története
Jakab
Attila
Az általánosan elfogadott vélemény
szerint Jézus valamikor i. e. 4 és 6 között született. Születésének pontos
időpontja azonban nem ismert, ahogy azt maga Joseph Ratzinger/XVI. Benedek pápa
is elismerte a Jézus gyermekkorának szentelt könyvében (A Názáreti Jézus. III: A
gyermekségtörténet, SzIT, Bp., 2013). Ennek az az oka, hogy az első
keresztény generációk Jézus születésnapjának nem tulajdonítottak jelentőséget.
Ezt bizonyítja egyébként az a tény is, hogy a négy kanonikusnak elfogadott
evangéliumból kettő (a Márk és a János szerinti) meg sem emlékezik a
születésről. Mindkettőnél Keresztelő Jánossal kezdődik a történet. Jézus
születéstörténetének részletei a Lukács (Lk. 2,1-20: pásztorok), illetve a Máté
(Mt. 1,18–2,12: napkeleti bölcsek) szerinti evangéliumokból állnak össze.
Ezeknek az elbeszéléseknek elsősorban teológiai jelentőségük és mondanivalójuk
van. Ezeket a Krisztusnak/Megváltónak és az emberek üdvösségéért meghalt
Istenfiúnak elismert Jézusba vetett őskeresztény hit fényénél kell olvasni és
értelmezni. A szerzők célja tehát egyáltalán nem az volt, hogy ténylegesen hírt
adjanak Jézus születéséről, hanem hogy üzenetet, teológiai mondanivalót
közvetítsenek: a Názáreti Jézus születésétől fogva a megígért Messiás.
A közvetlen tanúk (apostolok és
tanítványok) elmúlásával azonban igény jelentkezett arra, hogy Jézus
gyermekkoráról is többet tudjanak. Erről az igényről tanúskodnak az ún.
gyermekségevangéliumok, amelyek különböző, az idők folyamán (2. és 6. sz.
között) keletkezett, hagyományokat rögzítettek (pl. Jakab protoevangéliuma, Izajás
felemelkedése, Tamás
gyermekségevangéliuma, illetve arab, örmény és szír gyermekség
evangéliumok).
Karácsonykor – a széles körben elterjedt
közhiedelemmel ellentétben – nem Jézus tulajdonképpeni születésnapját
ünnepeljük, hanem Jézus születéséről, vagyis az Istennek az emberiség
történetébe való belépéséről, az Istenfiú megtestesüléséről (inkarnáció) emlékezünk meg. Ahogy azt
már Lyoni Iréneusz a 2. sz.-ban megfogalmazta: „Isten emberré lett, hogy az
ember Istenné váljon (Eretnekek ellen/Adversus haereses III, 10,2; IV,6,6;
IV,20,4,IV,33,4). Később Alexandriai Atanáz (†373) fogalmazott úgy, hogy „az
Isten Fia emberré lett, hogy bennünket megisteníthessen” (A megtestesülésről 54,3). A kortársainak számító kappadókiai
atyáknak (Nagy Szent Vazul/Baszileiosz, Nazianzoszi Gergely és Nüsszai Gergely)
az átistenülésről szóló tanítása pedig markánsan meghatározta az ún. keleti
kereszténységet (amely szerencsés módon soha nem olvasta az ún. nyugati
kereszténységet döntően meghatározó Ágoston dualista és moralizáló tanítását).
A kezdet kezdetén az első keresztények
csupán Jézus haláláról emlékeztek meg. Majd a 2. sz. végén Alexandriai Kelemen
(Szőnyegek/Sztrómateisz I,21,146)
arról tudósít, hogy az Alexandriában kb. 120 és 145 között tanító Baszileidész
követői megemlékeznek az Úr megkeresztelkedéséről, mint az Istenségének a
kinyilvánításáról (jan. 6), és az előtte való éjszakát olvasással töltik. Innen
eredeztethető az Epifánia/Vízkereszt ünnepe, amely elsőként a keleti
kereszténységben terjedt el. Ehhez társult Jézus születésének a megünneplése
is, amely ősi hagyományt egyedül az örmény apostoli egyház tartotta meg.
A római birodalom nyugati felében a
keresztények hosszú időn keresztül csak a Húsvétot ünnepelték. Ellenben
szembesülniük kellett azzal, hogy a téli napfordulót ünneplő Saturnáliák
lezárásaként Aurelianus (270-275) császár dec. 25.-ét a „Legyőzhetetlen Nap”
születésnapjává (Dies Natalis Solis
Invicti) tette. Ez gyakorlatilag egybeesett a katonaság körében rendkívül
népszerű Mithrász istenség születésnapjával. Mivel az ünnep alapüzenete, vagyis
a fénynek a sötétség felett aratott győzelme, könnyedén keresztényisíthetőnek
bizonyult (a „legyőzhetetlen Nap”, nem más, mint maga Krisztus; Mal. 3,20),
ezért a kereszténység politikai és társadalmi térnyerésével párhuzamosan (Nagy
Konstantin császár 327 és 333 között építette meg a Születés bazilikát a betlehemi barlang fölé) Rómában mondhatni
azonnal jelentkezett az ellen-ünnep igénye is. A 354. évi római kalendárium (kronográfia) említi először, hogy
Rómában dec. 25-én ünneplik Jézus születését. Az ünnep megteremtése
elválaszthatatlan Liberius pápa (352‒366) és a 350-től egyedül uralkodó, és
ariánus (vagyis Jézus istenségét tagadó) nézetet valló II. Constantius császár
(†361) közötti teológiai és hatalmi konfliktustól.
Róma jelentőségének a növekedésével
párhuzamosan terjedt el a Karácsony ünnepe is. Ebben kétséget kizáróan segített
az is, hogy Jézus születésének ünneplése révén könnyen keresztényesíthetők
voltak az egyes pogány népeknek (germánoknak, skandinávoknak) a téli
napfordulóhoz kötődő hagyományai. A Karácsony azonban csupán a középkor
folyamán vált igazán jelentős ünneppé, és gazdagodott különböző kellékekkel
(jászol, karácsonyfa) és motívumokkal (misztériumjátékok, ajándékozás). Télapó
pl. csak a 19. sz. közepétől kapcsolódik a Karácsonyhoz, és Charles Dickens
tekinthető a feltalálójának (Karácsonyi
ének, 1843). Időben és térben a karácsonyi hagyományok rendkívüli
sokfélesége alakult ki, jóllehet ma már egyfajta uniformizáló tendencia is jól
tetten érhető.
Elmondható, hogy napjainkra a Karácsony
egy szekularizált – döntően családi ‒ ünnep lett, amely mondhatni szinte teljesen
elveszítette vallási/spirituális tartalmát; a fogyasztóközpontúság (a hetekig
tartó karácsonyi vásárok) mintegy felemésztette az idők folyamán kialakult
karácsonyi ünnepkört (vagyis az Adventtől Vízkeresztig terjedő időszakot).
Jelzés értékű, hogy az önmagát „keresztény”-ként meghatározó Európában a
kereszténység alapjairól megemlékezni hivatott két ünnep közül az egyik
(Húsvét) elveszítette társadalmi jelentőségét, a másik (Karácsony) meg
vallásilag teljesen kiürült. Ebben a kontextusban a „keresztény” valójában úgy
jelenik meg, mint egy eredeti tartalmától kiüresített identitásképző elem:
európai az, aki („fehér”) keresztény, vagyis aki nem muszlim; ahogy az a
migráns-krízis kapcsán kiviláglott. Ennél egyértelműbben talán semmi nem fejezi
ki az európai identitáskrízist és tudathasadást. Istennek az emberek irányába
mutatott nyitottságára, ami az inkarnációban
nyilvánult meg, az önmagát a megtestesült Istenfiú követőjének valló
„keresztény” (egykor gyarmatosító, a határok kinyitását erőszakkal
kikényszerítő; a „hit”-et tűzzel-vassal terjeszteni igyekvő) Európa ugyanis a
bezárkózással és az elhatárolódással (kerítésépítésekkel) válaszol!
Érdekes, számomra néhány fontos történelmi összefüggést megvilágító tanulmány. Köszönet érte.
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésSzép kerek történet az ókortól napjainkig. Köszönöm, hogy megosztottad.
VálaszTörlés