Vallástudomány ― hit-tan helyett

Jakab Attila

A nemzetközi és a hazai történések (a politikai kurzus) napi szinten a figyelem középpontjába helyezik a vallást. A politikai tetteket és a társadalomszervezési elképzeléseket legitimálni hivatott kommunikáció egyre gyakrabban hivatkozik Istenre. Könnyen teheti. A vallás ugyanis olyan dolog, mint a foci; ahhoz mindenki ért. Legelsősorban azok, akik soha semmi érdemit nem tanultak a vallásról/vallásokról.

Ami az intézményes vallásban érdekelteket összefűzi, az nem más, mint a hatalom, az uralkodni vágyás mérhetetlen szeretete. Aki ugyanis Isten nevében szól és cselekszik, egyértelműen azt a benyomást kelti, hogy ő csupán egy végrehajtó. Semmi mást nem tesz, mint Isten akaratát értelmezi és végrehajtja; de azt aztán kizárólagosan. Jaj, annak, aki ezt esetleg másként gondolja; netalán tán még meg is kérdőjelezi!

A feltétlen engedelmesség és a különböző állítások (ezek a hittételek) gondolkodás nélküli elfogadása kikényszerítésének, valamint az abszolút tekintélytisztelet kialakításának a legegyszerűbb és leghatékonyabb módja a hit tanainak a tanítása; zsenge gyermekkortól kezdve. A hit ugyanis olyan egyszerűen és (látszólag) érthetően megfogalmazott állításokon alapszik (pl. csak egyetlen egy, Mindenható Isten létezik; egy Istenben három személy van; a keresztények Megváltója egyszerre rendelkezik isteni és emberi természettel), amelyek valójában akkor kezdenek bonyodalmakat okozni, ha intellektuálisan próbálják őket értelmezni és magyarázni. Ezt az egyes vallások dogmatikai, teológiai rendszerei teszik. Magyarán: először van az állítás, és utána következik a magyarázat, a megérteni akarás. Ez az oka az egyes vallásokon belüli sokféleségnek, ami a történelem folyamán a borzalmak tömkelegét produkálta; és produkálja napjainkban is. Akik Isten nevében gyilkoltak és gyilkolnak, azokban ott lobog valamiféle irracionális felemelő érzésnek a tüze, amelyet a beléjük sulykolt és kizárólagosnak tekintett hit-állítások táplálnak.

Mindez egyértelműen a hit-tan törvényszerű tanítási módszeréből következik. A hit-tan alapvető célkitűzése ugyanis semmiképpen nem az ismeretek gyarapítása, a kritikus gondolkodásra való nevelés, az értelmezések és megközelítések többféle lehetőségének a felvázolása, hanem az egyéni vallási/felekezeti identitás-meghatározás és identitás-építés, valamint a közösségi elköteleződés megerősítése. Mindennek értelemszerűen szerves része a mástól/másoktól való elhatárolódás, és a saját üdvösségtörténeti kizárólagosságnak a hangsúlyozása. Ez az oka annak, hogy a ún. ökumenikus mozgalmak és vallásközi párbeszédek többnyire megrekednek a protokolláris szinteken, illetve csakis és kizárólag azokban az egyéni és kisközösségi spirituális dimenziókban működnek, ahol leszámoltak a kizárólagosság tudatával, és elfogadják a vallási/spirituális pluralitást; létjogosultnak tekintik az istenkeresés és az Istennel való személyes kapcsolattartás végeláthatatlan lehetőségeit.

Kardinális kérdés, hogy a hit-tant elő lehet-e írni, kötelezővé lehet-e tenni? Hatalmi akarattal természetesen. Az elvárt eredmény azonban egyáltalán nem borítékolható; illetve nem biztos, hogy az az elképzelés szerint jelentkezik. Ezt már a Horthy-korszakban is megtapasztalták, ahol a közoktatásban (pontosan úgy, mint ma!) heti két órában volt kötelező a hitoktatás. Ettől a társadalom nem lett sem „keresztényibb”, sem pedig „erkölcsösebb”, ahogy az a korabeli, az antiszemita közhangulat szításában komoly szerepet játszó, felekezeti sajtóból egyértelműen kiviláglik. Később ez a csupán a felszínen – és döntően csak úri középosztályában ‒ „nemzeti-keresztény” társadalom gondtalanul átadta magát a hivatalosan ateista államszocializmusnak; amely államhatalommal az intézményes egyházak kivétel nélkül mind kiegyeztek. Rákosi Mátyás (bizánci mintát követve) nem annyira felszámolni, hanem sokkal inkább domesztikálni, a politikai hatalom szolgálatába állítani akarta az egyházakat. A vitathatatlan üldözés és megpróbáltatás mellett a másik, ma tudatosan elfeledni óhajtott (!), oldala az éremnek: az együttműködés! A politikai és egyházi hatalmak közötti (döntően anyagiakban tetten érhető) harmóniára törekvés vörös fonalként húzódik végig a magyar történelmen a Habsburgoktól a Nemzeti Együttműködés Rendszeréig.

Az érzelmekre alapozott hit-tan ellensúlya a vallások ismereti, értelmi megközelítését előtérbe helyező vallástudomány, amely az egyes vallásokat a maguk konkrét, gazdasági-társadalmi és kulturális környezeti beágyazottságukban vizsgálja; soha nem tévesztve szem elől a vallások történelmi kialakulását és fejlődését. Ebben a megközelítésben a vallástudomány alapja maga a vallástörténet; minden további vizsgálati megközelítés (pl. vallásszociológia, vallásfilozófia, valláspszichológia, vallásfenomenológia stb.) erre épül fel. A „varázstalanított” vallásvizsgálat tehát az ember és a társadalom oldaláról közelíti meg a vallásokat. Többek között azt is vizsgálja, hogy a hit-tan állítások miként és miért „születtek” (fogalmazódtak meg), és hogy ezekre milyen hatalmi intézményrendszerek épültek fel. Az ilyen típusú megközelítésre ma Magyarországon nincs, vagy alig van érdemi intézményes keret; oktatói-kutatói műhely. Az érteni és tudni kívánó magyar közönségnek azonban joga van ismerni a vallás(ok)ról szóló tudományos diskurzusokat és nemzetközi kutatási eredményeket. Ha ezt a különböző egyházi és politikai hatalmi képződmények nem támogatják, mert nem tartják kívánatosnak, hogy az emberek ismeretei gyarapodjanak, hogy gondolkodjanak és kérdéseket fogalmazzanak meg – hogy „nagykorúsodjanak” ‒ akkor magának a civil társadalomnak kell megteremteni azt a helyet és lehetőséget, hogy az informálódni kívánók ezt megtehessék!