A dzsihád a Koránban
Simon Róbert
A „másságot”, a saját
értékrendtől eltérőt ma különösképpen kevesen igyekeznek megismerni. Ilyenkor
megelégszünk néhány hamis közhellyel. Az iszlámmal kapcsolatban az egyik ilyen
előítélet a dzsihádra vonatkozik. Az
általánosan elterjedt európai vélekedés szerint a „szent háború” az iszlám
kezdeteitől meghatározta a muszlimok viszonyát a nem-muszlimokhoz, s maga a
Próféta lett volna az, aki azt a Koránban egyszer s mindenkorra világos és
félreérthetetlen módon elrendelte. Ezt a hiedelmet számos, önmagát Dzsihádnak nevező fundamentalista
csoport is megerősíteni látszik, amelyek a hetvenes évektől jelentkeztek az
iszlám világban. E militáns csoportok tagjai a dzsihádot egyértelműen szent háborúnak tekintik, az iszlám olyan előírásának,
amelyet a muszlimok elhanyagoltak. Magyarul is olvasható Muhammad ‛Abd as-Szalám
Faradzs, a Szádátot nyilvánosan
kivégző Dzsihád csoport ideológusának a „A hiányzó kötelesség” c. munkája, mely a „szent
háborút” teszi meg az iszlám legfontosabb kötelességének.
Kétségtelen, hogy a dzsihád
helyes értelmezése már a korai muszlimok számára is gondot okozott. A
lexikográfusok tanúsága szerint a dzs.h.d.
gyökhangzók harmadik igetörzsének alapjelentése valamilyen nagy erőfeszítés megtétele az iszlám tanúsítása
végett, s így szemantikai mezője a konkrét harctól a morális színezetű – s a
szúfizmusban is használt – lelki küzdelemig terjed.
A probléma a Korán dzsihád-felfogásával az, hogy többször
változott, ám az egyes kinyilatkoztatások pontos idejét csak kevés esetben
ismerjük. E történeti-filológiai nehézségek mellett a kérdéskör összefügg olyan
nagy horderejű problémával, hogy a különböző időszakokban a Próféta
univerzálisnak tekintette-e az iszlámot, vagy csupán az araboknak elküldött
vallásnak (ez ugyanis összefügg az aktív és tevőleges misszió gondolatával), s
végül felmerül az a kérdés is, hogy a dzsihád
alakulásának fázisaiban az „Allah útján való buzgólkodás” egyéni vagy közösségi
kötelességként fogalmazódott-e meg. Az
ellenfelekhez vagy ellenségekhez való viszonyban a Próféta küldetésének mintegy
húsz esztendejében (amennyiben elfogadjuk, hogy 612-ben kezdte el nyilvános
hirdetését) legalább négy fázist különböztethetünk meg.
Mekkában a sértésekre és
gúnyolódásokra béketűréssel, s a kinyilatkoztatásba vetett hittel felelt: „A
Könyörületes szolgái azok, akik szerényen járnak a földön, és ha a tudatlanok
megszólítják őket, azt mondják: «Békesség» (25:63). A Próféta feladata ebben a
korszakban nem a harc, hanem az igehirdetés, Allahé pedig, hogy a makacs
tévelygőket és a Próféta üzenetét megcsúfolókat megbüntesse. A dzsihád tehát – ha egyáltalán lehet
ekkor erről beszélni – nem a közösség, nem is az egyén feladata, hanem az
isteni „üdvterv” hosszabb távon megvalósuló része.
A hidzsra után Medinában alapvetően
megváltozott az akkor még jelentéktelen – 45 és 150 között mozgó – muszlim
közösség helyzete. A felmerülő problémák közül itt elég, ha csak kettőre
utalok. Rövidtávon meg kellett oldani a még mindig törzsi társadalom keretein
belül maradó egyre bővülő közösség létezésének anyagi feltételeit. Az erre
szolgáló különböző megoldási kísérletek mellett alapvető szerepet játszottak a
fő ellenfélnek tekintett Qurays törzs karavánjai elleni portyák (a források
legalább hetven ilyen ghazwát
tartanak számon, amelyeknek majdnem a felében a Próféta maga is részt vett). E
portyák elodázhatatlanul felvetették az alakuló iszlám viszonyát a törzsi
társadalom alapvető normáihoz, hiszen a mekkai muszlimok volt törzs- és
nemzetségtársaik ellen harcoltak. Ennek során éppen úgy állást kellett foglalni
a korábbi együttélést szabályozó vallásilag is motivált kérdésekben, mint a
muszlimok és a nem-muszlimok kapcsolatában. Ez utóbbi már szorosan összefüggött
a másik, a hosszú távú problémával, ami az ún. „Ábrahám-vallás” kialakításában
fogalmazódott meg. Ez az iszlám sajátszerűségének a megfogalmazását jelentette,
ami – a további alakulásokat döntően meghatározva – éppen a másik két nagy
„könyvvallástól”, a judaizmustól és a kereszténységtől való elhatárolódást
jelentette. Ezek az alapvető változások kötelezően előírták a korábbi békés
viszony megváltoztatását. Tudnivaló, hogy a mekkai korszakban és a medinai
korszak elején az iszlám még a közös eredetek okán a könyvvallások közösségén
belül kereste a helyét. Nagyjából a hidzsra második évében beállt alapvető
változások kötelezően előírták a korábbi békés magatartás átalakulását a
szembenállás és a harc különböző formáiban. Ez először a muszlimokat ért
igazságtalanságok, eltántorítási kísérletek elhárítását célzó harc megengedését,
majd előírását jelentette: „Akik harcolnak, azok engedélyt kapnak (arra), mivel
jogtalanság érte őket. Allahnak megvan a hatalma arra, hogy megsegítse őket – akiket jogtalanul elűztek a
lakhelyükről, csak azért, mert azt mondták: «A mi Urunk Allah»” (22:39). A
vérrokon elleni harc sokak számára megdöbbentő élményének legyőzése több Korán versben megfogalmazódik: „Előíratott
nektek a harc (a hitetlenek ellen), holott ez ellenetekre van. Lehet, hogy
valami ellenetekre van, noha az jó nektek, és lehet, hogy szerettek valamit,
noha az rossz nektek. Allahnak tudása van, ti azonban nem tudtok” (2:216. ld.
még 4:77 és 2:217).
A hitetlenek elleni harccal
kapcsolatos kinyilatkoztatások túlnyomó része konkrét eseményekkel kapcsolatban
keletkezett, így nehéz eldönteni, hogy az utolsó medinai években mi lehetett
pontosan a Próféta álláspontja. Aki ugyanis a – föltehetően 631.
február-márciusban keletkezett – „kiáltványt”, a 9:1-37-et, s ezen belül az 5.
verset („Ha a szent hónapok letelnek, akkor öljétek meg a pogányokat, ahol csak
fellelitek őket! Fogjátok el őket! Ostromoljátok meg őket! Állítsatok nekik
csapdát az összes leshelyről...!”) tekinti mérvadónak (mint ahogyan a későbbi
ortodox hagyomány tette), az elfelejtkezik arról, hogy ez a kinyilatkoztatás és
az un. „kard-vers” egészen konkrétan az arab pogányokra vonatkozik, akiknek a
továbbiakban (erre másfél hónapjuk volt) az iszlám felvétele vagy a harc között
kellett választaniuk, mivel Mekkában (aztán az egész Arab-félszigeten) nem
maradhatott többé arab hitetlen. Ezt a verset tehát nehezen lehet a dzsiháddal kapcsolatos összes korábbi
álláspontot érvénytelenítő un. „eltörlő vers” gyanánt értelmezni, a korábbi
kinyilatkoztatásokat pedig „eltörölt verseknek” tekinteni. A dzsihád általánosíthatósága ugyanis a
legszorosabban összefügg azzal, hogy Mohamed vajon erővel akarta-e terjeszteni
az iszlámot, vagy csupán a maga közössége elismerésére törekedett, aminek a
megválaszolása elválaszthatatlan attól a másik problémától, hogy az iszlámot
univerzálisnak és kizárólagosnak tekintette-e, ami nem tűr el más vallást. E
rendkívül fontos kérdésre nem adhatunk teljesen egyértelmű választ. A mekkai
korszak iszlám-felfogása világosnak és egyértelműnek tekinthető, ám a medinai
korszakban az iszlám bonyolult módon alakul, s noha természetesen ennek során
is megőrzi – lényegesen módosítva – a kezdetek néhány lényeges gondolatát, az
„Ábrahám-vallás” tagadva állítása olyan szempontokat fogalmazott meg, amelyek
nem nélkülöznek bizonyos ellentmondásokat. Miről van szó? A mekkai korszakban a
Próféta az egyetemes „üdvterv” részének tekintette a maga hirdetését, vagyis a
„könyvvallások”, tehát a judaizmus, a kereszténység és minden valószínűség
szerint a manicheizmus folytatásának, amely kifejeződött a próféták
szerialitásának eszméjében (ugyanazt a hirdetést különböző időkben és népekhez
az egy és azonos Istentől elküldött próféták viszik el), és a – hirdetésében
azonos, csak nyelvében különböző – „Írásnak” a fontosságában (ezért nevezi
Mohamed „az Írás népének” azokat, akik korábban az Égi Írásból próféták által
közvetített kinyilatkoztatást kaptak). Mindez magától értetődően jelentette az
iszlámnak mint univerzális vallásnak (pontosabban mint az univerzális és egyetemes vallás – egésszel azonos – részének) a
felfogását. Ez viszont implicite magában foglalta küldetése misszióját is.
Sajátos, ám a történeti körülményekből nagyon is érthető, hogy éppen az iszlám
univerzalitásának időszakában, vagyis a mekkai korszakban az iszlám
terjesztésének sem békés, sem erőszakos módja nem merül föl. A korábban idézett
Korán-versek a békét hangsúlyozzák,
Allahtól várják a hitetlenek megbüntetését és az iszlám diadalát. Tudjuk, hogy
a hidzsra utáni második évben, 623 végén – a zsidókkal és a keresztényekkel
való szakítás után – kezdte Mohamed kidolgozni az un. „Ábrahám-vallást”, amiről
a korábbiakban szót ejtettünk. Ez a sajátos és vallástörténetileg nagy
horderejű eredetkeresés az
univerzális kiinduláshoz képest kétségkívül az eredeti hirdetés arab vonásait
hangsúlyozza, ami az akkor kialakított vagy módosított kultusz majd minden
mozzanatában kifejezésre jutott (így a jeruzsálemi imairány megszüntetése Mekka
javára; a ramaðán havi böjt
bevezetése, majd a mekkai zarándoklat átvétele és szabályozása). Ezek a
kultikus szabályozások egyebek mellett mind Mekka központi szerepét
hangsúlyozták az önmagát a másság tagadásával is meghatározó iszlámban. Ezt
figyelhetjük meg a kinyilatkoztatás nyelvének, az arabnak a hangsúlyozásával,
ami a későbbiekben döntően meghatározta az iszlám kultúrán belül az arab
kivételezett helyét, s a Korán le-nem-fordíthatóságának
a dogmáját. Az iszlám sajátszerűségét meghatározó arab mozzanatok kétségkívül
olyan tendenciáknak tekinthetők, amelyek bizonyos fokig az egyetemestől az
etnikai vallás irányába vitték az iszlámot, anélkül, hogy immanens univerzális
jellegét fenyegették volna. Ahhoz azonban mindenképpen elegendőek voltak, hogy
Omayyáda korszakban (661-750) az arab-muszlim hódítók az iszlámot és az annak
jegyében létrejött birodalmat arabnak tekintsék, amelyben a nem-arabokat, ha
áttértek is, csupán másodrendű alattvalóknak tekintették. Tudjuk, hogy az iszlám
egyetemes jellege a kultúrával, joggal, intézményrendszerrel együtt az cabbászida-kor
(750-1258) első évszázadában szilárdult meg az iszlám ortodoxia
eredményeképpen.
A dzsihád vonatkozásában az arabokkal összekötött „Ábrahám-vallás”
kidolgozása azt jelentette, hogy a békésen vagy harccal történő térítés
elsősorban (vagy kizárólag) az arab hitetlenekre vonatkozhatott csak (ez
fogalmazódott meg a korábban említett 9. szúra
fontos verseiben is). A zsidók és a keresztények kapcsán a dzsiháddal összekötött térítés
nem fogalmazódik meg. Mindez egybecseng a 2:256 fontos, noha pontosan
nehezen értelmezhető megfogalmazásával: „Nincs kényszer a vallásban (lá ikráha fí’d-dín).” Mohamed
valószínűleg nem gondolt az „Írás népének” áttérítésére.
Az előbbiek alapján tehát az a
véleményünk, hogy nem lehet egyértelműen jellemezni a Próféta dzsihád-felfogását, amit már a hódítások
sikere után kialakult nézetek
leegyszerűsítő módon értelmeztek. Az iszlamista mozgalmak merev –
bizonyos Korán-versekre hivatkozó –
nézete azonban csak kis részben fedi Mohamed hirdetését, ami nemcsak több
fázison ment át, hanem ugyanabban időben is különböző elemeket tartalmazott,
hiszen a Próféta mindig kész volt az ésszerű kompromisszumokra.