Ki képviseli az iszlámot?

Előző bejegyzéseink kapcsán több oldalról is az a vád ért minket, hogy mentegetjük az iszlámot. Sajnáljuk, ha írásaink félreértésre adtak okot. Mi idáig nagyjából a következőket állítottuk:

1. Mindazt, ami miatt most az iszlámot kötelező utálni, korábban a kereszténység is elkövette, legalább ilyen, ha nem még nagyobb mértékben. Ettől az iszlám nem lesz jobb, de a kereszténység felsőbbrendűségének hangoztatásából nem ártana kicsit visszavenni.
2. Az iszlám nem azonos az iszlamizmussal.
3. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy az iszlám további alakulása komoly veszélyt jelenthet muszlimokra és nem muszlimokra nézve egyaránt.

A helyzetet talán sikerül kicsit megvilágítani az alábbi írással.

Ki képviseli az iszlámot?

Simon Róbert

     Az al-Qá^cida, az afgán ìálibok és különösen az Iszlám Állam színrelépése óta nálunk is egyre többen, és nem csak a kormánypropagandát szajkózók között, közhellyé kezd válni az a nézet, hogy ezek a jelenségek az iszlám lényegét fejezik ki. E szélsőséges megnyilvánulások természetesen nem egyenlők az iszlámmal, ahogyan a néhány tíz ezrelék terrorista sem egyenlő a több mint egymilliárd muszlimmal. Felmerülhet persze joggal az a kérdés, hogy egy nép már rövid távon is mennyire felelős történelme tévútjáért és az esetleges szörnyűségek eltűréséért. Persze ugyanazt a mércét kell alkalmazni akkor magunkra és a többi népre is! Csak példa gyanánt idézzük föl a Kivonulás 22.20 parancsát: „Aki isteneknek áldozik, és nem egyedül az Úrnak, azt ki kell irtani!”, vagy gondoljunk arra, hogy a keresztény Európa az újkor elejéig hány millió (más vallású, „másként gondolkodó”) embert irtott ki. Vajon ennek alapján kell megítélnünk a judaizmust és a kereszténységet? És itt nyomban fölmerül az a kérdés, hogy ki és mi képviseli az iszlámot, s vajon lehet-e a közelmúlt és a jelen szélsőséges megnyilvánulásai alapján minősíteni egy ezernégyszáz esztendős vallási-kulturális- társadalmi alakulatot. A 19. század utolsó harmadáig az iszlám képviselete nem volt probléma. Voltaképpen addig érvényes volt a klasszikus iszlám paradigmája, amely még a 8-9. században alakult ki: a birodalmak történetében egyedülálló módon itt a társadalom hegemóniáját a teokratikus közösség, az umma gyakorolta, s azt annak értelmisége, a Koránra és a prófétai hagyományra támaszkodó vallástudók érvényesítették a közvetlen hatalomgyakorláson kívül eső intézményeken (medresze, mecset, bazár) keresztül. Ez azt is jelentette, hogy a politikai hatalomnak nem volt legitimitása. Ez a helyzet a 19. század második felében változott meg: a gyarmatosítás során az európai hatások, a könyvnyomtatás és az írástudás tömegessé válása miatt. Ekkortól kellett szembenézni azzal a problémával, hogy valami nagyon megváltozott: az (ottomán birodalommal meghosszabbítva) ugyanis voltaképpen a 19. századig az iszlám összefonódott a politikai önállóssággal, a nagy teljesítményeket fölmutató kultúrával, sőt, a területükön élő „védelem népe”, a zsidók és a keresztények fölötti uralommal. Mindez az ellentétére fordult, amit fokozott az a körülmény, hogy az iszlám a továbbiakban kimaradt az európai modernizációt megalapozó „tudományos-technikai forradalomból”, nem alakult ki polgárság, a demokratikus közélet elemi formái (pártok, parlament, civil társadalom) sem jöttek létre, s a politikai hatalomgyakorlás (immár az umma hatékony ellenőrzése nélkül) megőrizhette korábbi formáit. Elkezdődött a tartósodó és egyre jobban elmélyülő válság időszaka. És itt jutunk közelebb a mai helyzet megértéséhez. Ugyanis nem maga a társadalmi válság a lényeg (a történészek egy része ezt egyenesen egyfajta állandó történelmi kihívásnak tekinti), hanem az arra adott válasz. Lehet jól és lehet rosszul válaszolni a válságra. A történelem során nagyon kevés alakulat válaszolt jól a kihívásokra (az uralkodó elit, hatalma megtartása érdekében, majdnem mindig rosszul kezelte a válságait), ezért az un. „történelmi haladás” hajdan volt történelmi alakulatok rommezején megy a maga kiszámíthatatlan célja felé. És itt fogalmazhatjuk meg az iszlám kettős alakváltozatát a muszlim történelem alakulása során. Tudnunk kell, hogy az iszlám más vallásokkal szemben (amelyek általában olyan társadalmakban jöttek létre, ahol minden hely vallásilag „foglalt” volt, s hosszas küzdelemmel vívhatták ki helyüket) egyedülálló módon maga hozta létre a társadalmát. Ennek következtében itt a vallás és a világi élet elválaszthatatlanul összefonódott, s az iszlám a vallásjogtól kezdve az intézményrendszerig, az életmódig, a kultúráig mindent meghatározott. Ez tette lehetővé azt, hogy ez a társadalom a következő ezernégyszáz évig fennmaradt, azután is, hogy a 9-10. századtól megszűnt a politikai egysége (a többi birodalom nélkülözhetetlen alapja). Vagyis az iszlám nem vallási, nem gazdasági, nem politikai és nem etnikai meghatározottság, hanem olyan társadalomintegráló elv, ami jogrend, kultúra, továbbá (formális és informális) intézményrendszer sajátos hálózata. Ezt a szerepét a premodern korban, ha nem is válságok nélkül, de sikerült megőriznie és kiteljesítenie. A probléma a modernitás korával kezdődött, s azokkal a történelmi kihívásokkal, amelyek abból adódtak, hogy a katonailag, gazdaságilag, kulturálisan megrekedt iszlám alakulatok szembetalálkoztak az európai kihívással. Anélkül, hogy itt belemehetnénk a 19-20. sz. fordulójának sajátos iszlám válaszaival, elmondható, hogy a 20. század húszas éveinek a végétől (ekkor alakul a Muszlim Testvérek mozgalma) elkezdődik az a folyamat, amely az állandósuló társadalmi válságot a muszlim fundamentalizmus jegyében próbálja „megoldani”, ami a nyolcvanas-kilencvenes évektől kezdve – a globalizáció hatására – nemzetközivé váló politikai iszlamizmusba torkollott. Kiélezve úgy fogalmazhatnánk, hogy az iszlám világ (az iszlám másik alakváltozataként) teljesen korszerűtlen és inadekvát módon válaszolt a korábbi történelméhez képest egészen más kihívásokra. A két másik „Ábrahám vallás”, a judaizmus és a kereszténység igyekezett számot vetni a radikálisan új kihívásokkal. Az előbbi kettős értékrendszert alakított ki: elfogadta a „gazdanépek” gazdasági, politikai meghatározó szerepét, s az etnikai vallás szigorú előírásait a magánélet szférájára korlátozta, a kereszténység pedig (legalábbis a fejlett országokban) kényszerűen lemondott korábbi társadalmi szerepéről. Az iszlám erre képtelen volt, s  az előbbiek alapján ez érthető. Bármiféle alapvető reformnak e társadalom integrációs hálóját alkotó iszlám két meghatározó alapját, az isteni eredetű, tehát meg nem változtatható Koránt és a prófétai hagyományt kellene radikálisan átértelmezni vagy hatályon kívül helyezni. Ezzel ez a társadalom elvesztené identitását, gyakorlatilag öngyilkosságot követne el. Ilyesmit egy társadalom nem tesz. Az eddigi néhány bátortalan kísérletet a mainstream iszlám azonnal megtorolta. És itt visszatérhetünk a kiinduló kérdésre. A 19. századig, láthattuk, a klasszikus iszlám „szerves értelmisége”, a vallástudók képviselték a közösség nevében az iszlámot, amit a hatalom is elfogadott. A 20. században a helyzet radikálisan megváltozott. A vallástudó értelmiség mindinkább kiegyezett a hatalommal, emiatt a vallástudók fokozatosan megszűntek a közösség elfogadott képviselői lenni. Az autokrata állam megpróbálta ezt az űrt betölteni (gondoljunk Sza^cúdí Arábiára, a Szíszí-rezsim előtti Egyiptomra, Pakisztánra vagy az 1979. utáni Iránra), ám ezt a mind jobban elburjánzó fundamentalista csoportok elvitatták, s a maguk számára követelték az iszlám autentikus képviseletét. E csoportok tagjai merőben mások voltak, mint az alapos vallási nevelésben részesülő vallástudók: túlnyomó részük 20-30 évük közötti fiatal, kisvárosi eredetűek, közép- vagy alsóközép osztályból származnak, természettudományos vagy mérnöki képzettséggel és jó családi háttérrel rendelkeznek. Fanatikusan képviselt iszlám tanultságukat autodidakta módon szerezték, s a korábbi fundamentalista szellemű írásokat még tovább szigorították. Ennek immár a klasszikus iszlámhoz semmi köze. Jellemző, hogy a klasszikus kultúrát (az iszlám csodálatos teljesítményeit) elvetik. A korábban iszlámon belüli fundamentalista mozgalmak a válság mélyülésével és a globalizáció hatására politikai természetet öltenek, s iszlamizmussá válnak. Jellegüket mindinkább nem valaminek a képviselete, hanem a „másság” kíméletlen elvetése, s az ellene folytatott harc határozta meg (ezért lesz a dzsihád számukra az iszlám legfontosabb meghatározója). A generációkon átívelő tartósodó válság érthető módon egy társadalomból nem a legjobbat, hanem a legszélsőségesebb magatartást hozza ki.

Összegezve: úgy tetszik, az iszlám a premodern kornak lehetett adekvát vallása, amely viszont akkor rendkívüli teljesítményekre volt képes (tudjuk, a 9-10. században, a világtörténelemben egyedülálló módon egy teljesen más kultúrát, az antik és késő antik filozófiát, csillagászatot, orvostudományt átvette és arabra fordította – a sokkal elmaradottabb középkori Európa ennek egy részét fordította latinra, s indulhatott el ennek segítségével a keresztény tanokat bíráló tudományos gondolkodás). A mai iszlám, az előbb említett okokból, képtelen a modern kor kihívásaira megfelelő válaszokat adni, s a klasszikus iszlám alapvetően nyitott, a különböző kultúrákat, etnikumokat befogadó jellegét eltorzította, és saját gazdag kultúráját megtagadta. Ha tehát röviden válaszolni kell arra a kérdésre, hogy a mai szélsőségek az iszlámot képviselik-e, azt felelhetjük, hogy az Iszlám Államnak és társainak annyi közük van a klasszikus iszlámhoz, mint az inkvizíciónak a kereszténységhez. És bár a muszlimok nagyon nagy többsége nem azonosul az iszlamizmussal, sőt éppen hogy szenved tőle, azt, ami a klasszikus iszlám volt, ma nem képviseli hatékonyan senki és semmi.