„Jó” kereszténység kontra „gonosz” iszlám

Simonné Pesthy Monika

Az utóbbi hónapok politikai retorikája azt a képet sulykolja belénk, hogy a gonosz, támadó iszlám fenyegeti Európát, a keresztény értékek letéteményesét. Még ha ez így nagyon túlzó és sematikus is (most ne menjünk bele abba, hogy mennyire lehet az iszlámot azonosítani a terroristákkal, Európa vajon mennyire keresztény, és melyek is azok a keresztény értékek, melyeket képvisel – megannyi kérdés, melyek külön-külön fognak majd sorra kerülni), nem vitatjuk, hogy az iszlám valós veszélyt jelent(het) Európa számára.

            De nézzük most a dolgot kicsit más szemszögből, és ne a jelen iszlámját hasonlítsuk a jelen kereszténységéhez. Ha belegondolunk, hogy az iszlám bő hatszáz évvel fiatalabb a kereszténységnél, és ezen az alapon a jelen iszlámját a középkori kereszténységgel kellene egybevetni, máris jócskán megváltozik a kép. Azt fogjuk találni, hogy ez utóbbi legalább annyira intoleráns volt a „mással” szemben, mint amilyen az iszlám most, és legalább olyan elszántan próbálta (volna) az egész világot kereszténnyé tenni, ahogy most az iszlám akarná muszlimmá. Sőt, ha arra gondolunk, hogy az iszlám államokban a keresztények és a zsidók, legalábbis elvileg, még most is békében élhetnek, míg a keresztény Európa országai a zsidókat vagy egyszerűen kiüldözték, vagy rendszeres pogromoknak tették ki, akkor az összehasonlítás alighanem a mai iszlám javára fog eldőlni.

            Miről is van tehát szó? A kereszténység és az iszlám, a zsidósággal együtt monoteista vallások, egy monoteista vallás esetében pedig teljesen természetes, hogy mint az igazság egyetlen letéteményese, kötelességének érzi, hogy mindenkit elvezessen erre az igazságra, ha akarja, ha nem. Nézzük meg röviden a három monoteista vallás hozzáállását ehhez a problémához.

            A legidősebb „testvér”, a judaizmus soha nem lett hódító vallás. Bár a babiloni fogság (i. e. 587 – 538) után a prófétáknál megjelennek univerzalista elképzelések (a zsidóság mint a világ ura, melynek minden nemzet aláveti magát, vö. pl. Iz. 45,14; 49,23; 54,3; 60,3.10-16 stb.), ezek megvalósítására soha nem kínálkozott gyakorlati lehetőség. A judaizmus így különös megoldást választott, és etnikai monoteizmussá lett (ebben ott van az ellentmondás, hogy ha Jahve az egyetlen Isten, és az egész világ ura, de mégis csak egyetlen népet választott ki magának, akkor mi van a többi néppel?), politikailag pedig megtanult maximálisan alkalmazkodni a mindenkori hatalomhoz.

            A kereszténységnek kezdetben semmiféle hatalmi ambíciója sem lehetett e földi létben, hiszen hatalmas, jól szervezett birodalomban jött létre, de az univerzális térítést már nagyon korán feladatául tűzte ki (vö. Mt 28,19: „…tegyetek tanítvánnyá minden népet” – és számunkra most lényegtelen, hogy ez valóban Jézustól származik-e vagy sem). A konstantini fordulattal a kereszténység hatalmi pozícióba kerül, és pillanatokon belül alkalmazkodik a helyzethez: ugyanazokat a módszereket alkalmazza a többiekkel szemben, amit addig a rómaiak alkalmaztak vele szemben (pogányok kiszorítása a hatalomból, pogány szentélyek lerombolása, zsinagógák lerombolása, a másképp gondolkodók /= eretnekek/ elpusztítása stb.). A középkori Európában egyház és hatalom szorosan összefonódik, a vallás az élet minden területét áthatja, uralja. Mindennek (hosszabb folyamat eredményeképpen) a szekularizáció vet véget: a 17. századtól kezdődően Európa országaiban politika és vallás elválik egymástól, az egyházak (hiszen immáron megszűnt a katolikus egyház egyeduralma) legalábbis elvileg kiszorulnak a hatalomból. Itt tehát újabb váltás történt, melyhez, ha nem is lelkesen, de tudtak alkalmazkodni – de ne felejtsük el, hogy ezt nem jószántukból tették. Ezután már jöhet a tolerancia, a másik megértése, a párbeszéd, az ökumenizmus.

            Az iszlám hatalmi vákuumban született, így léte első percétől kezdve vallási és politikai fejlődése elválaszthatatlan egymástól. Egész rövid időn belül hatalmas birodalmat hozott létre, és azóta is csak hatalmi pozícióban létezett. Most szembesül azzal a kérdéssel, hogy mi lesz, ha elvész ez a hatalmi pozíció, hiszen egyrészt a világpolitika színpadán már rég nem övé a főszerep, továbbá Európa számos (keresztény vagy inkább szekularizált) országában már milliószámra élnek muszlimok kisebbségben. A kérdés tehát az, hogy képes lesz-e alkalmazkodni ehhez az új helyzethez, és túlélni nem hatalmi pozícióban, ahogy tette két idősebb testvére. Persze nagyon kézenfekvő lenne gyorsan rávágni, hogy nem. De ha meggondoljuk, hogy VII. Gergely, Clairvaux-i Szent Bernárd vagy III. Ince idején milyen nehéz lett volna elképzelni egy szekularizált Európát és hozzá egy toleráns kereszténységet, inkább ne siessük el a választ.           

Mammón szamara

Szerkesztők: Simon Róbert (orientalista, vallástörténész), Simonné Pesthy Monika (vallástörténész), Jakab Attila (teológus, vallástörténész)

Nemrég Vezérünk figyelmeztetett, hogy nem szabad leborulnunk Bálám szobra előtt. Megfogadtuk a szavát, és semmiképpen sem borulunk le Bálám szobra előtt, igaz, korábban sem igen jutott eszünkbe, hogy ezt kellene tenni. Az viszont egyre nyilvánvalóbb, hogy országunk apraja-nagyja (egész elenyésző kisebbségtől eltekintve) olyan értetlenül áll minden vallási jelenség előtt, mint Mammón szamara: a tudatlanság szinte teljes nem csak a tőlünk idegen, „gonosz” iszlámot illetően, de azzal a kereszténységgel kapcsolatban is, amelyben állítólag benne élünk. E tudatlanság eloszlatása pedig nyilvánvalóan nem lehet célja azoknak, akik éppen ezt felhasználva igyekeznek manipulálni a tömegeket – óriási sikerrel.

            Így jutottunk arra az elhatározásra, hogy blogot indítunk, mivel, úgy véljük, ma Magyarországon sokkal hasznosabb a tájékoztatás, a tudománynépszerűsítés, a közérthető magyarázat, mint a magas tudomány művelése. Ez utóbbinak nincs közönsége, csak szűk körök léteznek egymás mellett. Nincs semmiféle szakmai közélet. Még ha van is egy-egy jó színvonalú szakmai írás, azt senki sem olvassa.

Ezzel szemben a médiában időnként mindenki „szakértővé” válik, amint ezt az utóbbi hetekben nap, mint nap láthattuk az iszlám esetében. No-name figurák nyilatkoznak anélkül, hogy ehhez a leghaloványabb szakmai alapjuk lenne, és bár amit mondanak, az jó esetben is csak saját véleményük (rossz esetben egyszerűen marhaság), a gyanútlan közönség számára mégis ez lesz mérvadó. Hasonló a helyzet a kereszténységgel: vagy azok nyilatkoznak, akik alig értenek hozzá, vagy akik a betanult mise- vagy katekizmusszöveget ismétlik papagáj módjára.

Blogunk célja valamiféle szerény kis rendrakás ebben a zűrzavarban: aktuális kérdéseket fogunk taglalni, vallási jelenségeket elemzünk, rávilágítunk az összefüggésekre, értelmezzük a gyakran használt fogalmakat stb. Bár rövidségre és közérthetőségre fogunk törekedni, írásaink igyekeznek majd feltárni az adott kérdés, probléma mélyebb gyökereit. Munkánk során minden vallást (pozitív vagy negatív előítéletek nélkül) egyformán objektív, tudományos módszerekkel közelítünk meg. A vallásnak csak az emberi-társadalmi oldala és történeti vonatkozásai érdekelnek minket; a transzcendenst nem tagadjuk, csak nem foglalkozunk vele. Így nem érvelünk semmilyen hit mellett, de ellene sem.

Elsősorban olyan témákkal fogunk foglalkozni, mint:

Az „Ábrahám vallások” (judaizmus, kereszténység, iszlám): rokonok egymás között

A „keresztény” Európa

A „keresztény” Magyarország

A „keresztény értékek”

Egyházak/vallások és (geo)politika

Egyházak/vallások és társadalmak

Egyház/Vallás és Hatalom

Egyház/Vallás és oktatás

Szekularizáció

Laicitás

Az egyházak, az antijudaizmus/antiszemitizmus és a holokauszt

Vallási fundamentalizmusok

Kereszténység – iszlám

Az iszlám fundamentalizmus elméleti alapjai

Az iszlám Európában

Az iszlám jövője(a fejlődés problémája az iszlámban)

Vallások fejlődése

Új vallási jelenségek

            Stb.

A blogot hárman szerkesztjük, és írjuk is egyelőre, ám ez nem zárja ki, hogy később másoktól is közöljünk írásokat.

Tévhitek az iszlámról 1: Mohamedán, muzulmán vagy muszlim?

Simon Róbert

Ismeretes módon, más kultúrák iránti gyűlöletünket és magatartásunkat a nyelv eszközével, tehát a „másság” becsmérlő elnevezéseivel is kifejezésre juttatjuk. Ebben természetesen megfogalmazódik a másik kultúra (vallás, értékrendszer, életmód stb.) nem ismerete, pontosabban az, hogy nem is akarjuk azt megismerni. Az iszlámmal szembeni gyűlölet és nem-ismeret sűrítetten jelenik meg a mohamedánizmus és a mohamedán elnevezésekben, ami egy muszlim számára igazi blaszfémia. Az iszlám (a „nagypróféták” judaizmusa mellett) a legszigorúbb monoteista vallás, Allah egyedülvalósága (ez nyomban kifejeződik az iszlám első „oszlopában” a sahádában: „nincs más isten, csak Allah”) kizár mindenféle közvetítő hatalmat közte és az emberek között (ezért idegen az iszlám ortodoxiától a szentek kultusza). Ezt az alapviszonyt Allah és a hivő között Goldziher jellemezte a legtömörebben: „Az isten: ar-rabb = (a mindennel rendelkező) Úr; az emberek: ^cibád = rabszolgák; az erény: ìá^ca = engedelmesség; a vétek: ma^cëiya = engedetlenség”. Ennek alapján az iszlám számára Jézus istenfiúságának a feltételezése a nyilvánvaló hitetlenséget (kufr) és „társítást” (sirk vagy isrák), tehát a politeizmus bűnét testesíti meg (ld. Korán 4:171; 5:73, vö. még 3:39). Mohamed valóban több ízben hangsúlyozza magáról, hogy ő csak ember (18:110; 23:24,33; 41:6 stb.), akit Allah különböző feladatokra választott ki (intő: 19:97; 33:45 stb.; figyelmeztető: 88:21; hírhozó: 19:97; 33:45 stb.; tanú: 35:45; 48:8 és Allah küldötte: 7:158; 46:9). A csodatevést és az egyéb nem-emberi tulajdonságokat éppen ezért mindig elhárítja magától (ld. 6:50; 11:31; 17:90-3). Az egyetlen, ám a maga nemében a legnagyobb „csoda” maga a Korán (17:88). Allah kizárólagosságát és mindenhatóságát egyfelől, az ember teremtettségét és alávetettségét másfelől fejezi ki e vallás egyedül elfogadott és elfogadható neve: az iszlám (3:19 /„az igazi vallás Allah szemében az iszlám”/; 3:85; 5:3; 6:125), az aszlama ’átadja, aláveti magát’ ige főnévi igeneve, ami (elliptikus formában) Allahnak való feltétlen alávetettséget jelent. Aki ezt teszi és vallja, az a muszlim (még csak nem is a mozlim, ami a helyes alak eltorzítása).

Ha nem is ekkora hiba, mint a mohamedán (ez, látjuk, az iszlámot kifejezetten sérteni, becsmérelni akaró kifejezés), de nyelvileg elfogadhatatlan a muzulmán elnevezés. Ez az alak a törökből  került a magyarba (esetleg délszláv közvetítéssel). Nyelvileg mint perzsa többes számú alak (muszulmán) került a törökbe, s ez terjedt tovább a különböző európai nyelvekbe (érthetően gyakran a törökök révén terjedtek el Európában az iszlámra vonatkozó fogalmak). Így, végső soron, amikor „muzulmánok”-at mondunk, olyan, mintha „keresztényekek”-et ejtenénk. Maradjunk tehát az eredeti (arab) elnevezésénél, megszívlelve azt az igazságot, hogy úgy helyes, ha a különböző népek és kultúrák saját önelnevezését használjuk mi is.

Vallástudomány ― hit-tan helyett

Jakab Attila

A nemzetközi és a hazai történések (a politikai kurzus) napi szinten a figyelem középpontjába helyezik a vallást. A politikai tetteket és a társadalomszervezési elképzeléseket legitimálni hivatott kommunikáció egyre gyakrabban hivatkozik Istenre. Könnyen teheti. A vallás ugyanis olyan dolog, mint a foci; ahhoz mindenki ért. Legelsősorban azok, akik soha semmi érdemit nem tanultak a vallásról/vallásokról.

Ami az intézményes vallásban érdekelteket összefűzi, az nem más, mint a hatalom, az uralkodni vágyás mérhetetlen szeretete. Aki ugyanis Isten nevében szól és cselekszik, egyértelműen azt a benyomást kelti, hogy ő csupán egy végrehajtó. Semmi mást nem tesz, mint Isten akaratát értelmezi és végrehajtja; de azt aztán kizárólagosan. Jaj, annak, aki ezt esetleg másként gondolja; netalán tán még meg is kérdőjelezi!

A feltétlen engedelmesség és a különböző állítások (ezek a hittételek) gondolkodás nélküli elfogadása kikényszerítésének, valamint az abszolút tekintélytisztelet kialakításának a legegyszerűbb és leghatékonyabb módja a hit tanainak a tanítása; zsenge gyermekkortól kezdve. A hit ugyanis olyan egyszerűen és (látszólag) érthetően megfogalmazott állításokon alapszik (pl. csak egyetlen egy, Mindenható Isten létezik; egy Istenben három személy van; a keresztények Megváltója egyszerre rendelkezik isteni és emberi természettel), amelyek valójában akkor kezdenek bonyodalmakat okozni, ha intellektuálisan próbálják őket értelmezni és magyarázni. Ezt az egyes vallások dogmatikai, teológiai rendszerei teszik. Magyarán: először van az állítás, és utána következik a magyarázat, a megérteni akarás. Ez az oka az egyes vallásokon belüli sokféleségnek, ami a történelem folyamán a borzalmak tömkelegét produkálta; és produkálja napjainkban is. Akik Isten nevében gyilkoltak és gyilkolnak, azokban ott lobog valamiféle irracionális felemelő érzésnek a tüze, amelyet a beléjük sulykolt és kizárólagosnak tekintett hit-állítások táplálnak.

Mindez egyértelműen a hit-tan törvényszerű tanítási módszeréből következik. A hit-tan alapvető célkitűzése ugyanis semmiképpen nem az ismeretek gyarapítása, a kritikus gondolkodásra való nevelés, az értelmezések és megközelítések többféle lehetőségének a felvázolása, hanem az egyéni vallási/felekezeti identitás-meghatározás és identitás-építés, valamint a közösségi elköteleződés megerősítése. Mindennek értelemszerűen szerves része a mástól/másoktól való elhatárolódás, és a saját üdvösségtörténeti kizárólagosságnak a hangsúlyozása. Ez az oka annak, hogy a ún. ökumenikus mozgalmak és vallásközi párbeszédek többnyire megrekednek a protokolláris szinteken, illetve csakis és kizárólag azokban az egyéni és kisközösségi spirituális dimenziókban működnek, ahol leszámoltak a kizárólagosság tudatával, és elfogadják a vallási/spirituális pluralitást; létjogosultnak tekintik az istenkeresés és az Istennel való személyes kapcsolattartás végeláthatatlan lehetőségeit.

Kardinális kérdés, hogy a hit-tant elő lehet-e írni, kötelezővé lehet-e tenni? Hatalmi akarattal természetesen. Az elvárt eredmény azonban egyáltalán nem borítékolható; illetve nem biztos, hogy az az elképzelés szerint jelentkezik. Ezt már a Horthy-korszakban is megtapasztalták, ahol a közoktatásban (pontosan úgy, mint ma!) heti két órában volt kötelező a hitoktatás. Ettől a társadalom nem lett sem „keresztényibb”, sem pedig „erkölcsösebb”, ahogy az a korabeli, az antiszemita közhangulat szításában komoly szerepet játszó, felekezeti sajtóból egyértelműen kiviláglik. Később ez a csupán a felszínen – és döntően csak úri középosztályában ‒ „nemzeti-keresztény” társadalom gondtalanul átadta magát a hivatalosan ateista államszocializmusnak; amely államhatalommal az intézményes egyházak kivétel nélkül mind kiegyeztek. Rákosi Mátyás (bizánci mintát követve) nem annyira felszámolni, hanem sokkal inkább domesztikálni, a politikai hatalom szolgálatába állítani akarta az egyházakat. A vitathatatlan üldözés és megpróbáltatás mellett a másik, ma tudatosan elfeledni óhajtott (!), oldala az éremnek: az együttműködés! A politikai és egyházi hatalmak közötti (döntően anyagiakban tetten érhető) harmóniára törekvés vörös fonalként húzódik végig a magyar történelmen a Habsburgoktól a Nemzeti Együttműködés Rendszeréig.

Az érzelmekre alapozott hit-tan ellensúlya a vallások ismereti, értelmi megközelítését előtérbe helyező vallástudomány, amely az egyes vallásokat a maguk konkrét, gazdasági-társadalmi és kulturális környezeti beágyazottságukban vizsgálja; soha nem tévesztve szem elől a vallások történelmi kialakulását és fejlődését. Ebben a megközelítésben a vallástudomány alapja maga a vallástörténet; minden további vizsgálati megközelítés (pl. vallásszociológia, vallásfilozófia, valláspszichológia, vallásfenomenológia stb.) erre épül fel. A „varázstalanított” vallásvizsgálat tehát az ember és a társadalom oldaláról közelíti meg a vallásokat. Többek között azt is vizsgálja, hogy a hit-tan állítások miként és miért „születtek” (fogalmazódtak meg), és hogy ezekre milyen hatalmi intézményrendszerek épültek fel. Az ilyen típusú megközelítésre ma Magyarországon nincs, vagy alig van érdemi intézményes keret; oktatói-kutatói műhely. Az érteni és tudni kívánó magyar közönségnek azonban joga van ismerni a vallás(ok)ról szóló tudományos diskurzusokat és nemzetközi kutatási eredményeket. Ha ezt a különböző egyházi és politikai hatalmi képződmények nem támogatják, mert nem tartják kívánatosnak, hogy az emberek ismeretei gyarapodjanak, hogy gondolkodjanak és kérdéseket fogalmazzanak meg – hogy „nagykorúsodjanak” ‒ akkor magának a civil társadalomnak kell megteremteni azt a helyet és lehetőséget, hogy az informálódni kívánók ezt megtehessék!