Jakab Attila
„Szent” háború?
Afganisztánban
kezdődött 1979-ben. A kabuli kormány és az azt támogató szovjet hadsereg ellen
küzdő „szabadságharcosok” (mudzsahedinek:
aszkéták és katonák) már egyértelműen vallási ideológiai alapon állva vívták
„szent” háborújukat. Ez akkor senkit nem zavart, mert a nagyhatalmi geopolitika
játszóterévé vált Afganisztán messze volt, és a nyugati világ már réges-rég
elfelejtette a vallási háborúk légkörét, mibenlétét. A Szovjetunió és a szovjet
befolyási övezet látványos bomlása közepette Francis Fukuyama meghirdette ugyan
a történelem végét (1989-1992), ellenben Samuel P. Huntington rövidesen
rácáfolt azzal, hogy most egy másfajta konfliktussorozat kezdődik majd: nem
ideológiák, hanem kultúrák és civilizációk fognak egymással összecsapni
(1993-1996). Ehhez természetesen kellett egyrészt az ún. iszlám világ
monolitikus láttatása, másrészt egy mitizált „keresztény” euró-atlanti világ.
Huntington nem elemzést, hanem a jövő geopolitikai történéseinek forgatókönyvét
írta meg. Sikerét egyetlen tényező magyarázza: a széles tömegek vallási
tanulatlansága. A sors iróniája(?), hogy Huntington tézisének nemzetközi
elterjedése egybeesett a tálibok afganisztáni hatalomra jutásával (1996). Majd
bekövetkezett 2001 szept. 11, és – amerikai vezetéssel – az euró-atlanti világ
is meghirdette a maga „szent” („keresztes”; G. W. Bush) háborúját. Irakon
keresztül gyakorlatilag egyenes út vezet a mai szíriai polgárháborúig és a szétbomló
(pontosabban szétbomlasztott) arab világig. A fogalmak és a képek mindkét
oldalon ismertnek tűntek (a keresztes háborúk pl. máig ható mély
nyomokat hagytak az arab világ kollektív emlékezetében), és ezeknek köszönhetően a semmilyen szinten nem ismert múlt
berobbanhatott a jelenbe, ahol azóta is tobzódik.
De mi is
tulajdonképpen a „szent” háború? Nem más, mint a háborúnak és az erőszaknak a
vallásos és spirituális indíttatású legitimálása, jogossá/jogszerűvé tétele.
Ebben a kizárólagos igazságeszmék közötti konfliktusban a másik értelemszerűen
alacsonyabb rendű („hitetlen”). Ebből kifolyólag a tét sokkal magasabb, mint
egy „profán” háborúban. Nem csupán területszerzésről és anyagi javak,
energiaforrások birtoklásáról van szó, hanem létezik egy transzcendentális
dimenzió is, amely a lelkek feletti uralmat célozza meg. A végső cél a saját kizárólagos
igazság egyeduralomra juttatása, amibe beletartozik a más meggyőződésűek
kiirtása vagy erőszakos megtérítése. Minden ugyanis, ami eltér az egyedülinek
kijelentett igazságtól, valójában megkérdőjelezi annak kizárólagosságát, és
ezáltal zavart okoz a rendszerben; elbizonytalanítja a hívőket.
Szintén a
transzcendentális dimenzióhoz tartozik, hogy a „szent” háború alapjában véve az
emberi lét talán legnyugtalanítóbbnak és
legmegragadhatatlanabbnak mondható vetületével, éspedig a halállal létesít kapcsolatot.
Az értelmetlennek tűnő és elfogadhatatlan halál tulajdonképpen minden vallási
gondolkodás/rendszer alapja. Ezek a halál háziasításáról, a halál gondolatával
való megbarátkozásról/megbarátkoztatásról, illetve az önmagában értelmetlen
életnek értelemmel való felruházásáról szólnak. A „szent” háború, a jogos ölés
és az önfeláldozásként megélt és tudatosított megöletés, nem csupán az életnek,
hanem magának a halálnak is értelmet ad, mégpedig egy transzcendentális cél,
egy egyénileg vonzónak és kívánatosnak tűnő örökkévaló jövő távlatának
ígéretével. Ily módon a földi élet elveszíti minden értékét a mielőbb elérni
kívánt transzcendentális és főképpen örökké tartó élet vonzatában. Az ember
halhatatlanság vágya kielégülést nyer. A sokkal jobb és szebb túlvilág reménye nagyon
sok ember számára gyógyírt kínál mindenre, ami itt a földön sebet okoz. Az
önmagammal és a saját üdvözülésemmel való elfoglaltság, a világból való
önkéntes kivonulás gyakorlatilag arra ösztönöz, hogy lehetőleg ne foglalkozzak
azzal, ami engem körülvesz, azt fogadjam el megváltoztathatatlannak, vagy
legalábbis olyannak, amihez nekem nincs közöm. A rendszer működtetése az isten
szavát tolmácsolók és az isten akaratát teljesítők feladata; a mezei hívőnek,
amennyiben üdvözülni kíván, csak az engedelmesség jut!
A közhelyű alaptévedések egyike, hogy a
háború, az erőszak és a vallás összeegyeztethetetlen. Lényegében véve ez is az
ismeretek hiányából következik. A valóságban csak a körülmények, a hatalmi- és
erőviszonyok szabnak határt a vallási alapú erőszak kibontakozásának. Ennek oka
abban rejlik, hogy szinte minden vallás és kultúra szakralizálta a háborút és a
fegyverek használatát, illetve nagyon sok esetben a hit/Isten jelentette az
emberfeletti harci teljesítményekre serkentő mozgósító erőt. Ugyanakkor az sem
mellékes, hogy a lelkiség történetének kimagasló képviselői többnyire
egyetértettek a háború magasztos, misztikus és teológiai jelentőségét illetően.
Kétségtelen tény, hogy napjainkban a
politikai iszlám képviseli a legmarkánsabban a „szent” háború ideológiáját. Az
ebből fakadó nyugat-európai terrorcselekmények látványosak, sokkolják a
közvéleményt, bizonytalanságot és félelmet keltenek, ellenben elszigetelt és
nagyobb időközökkel bekövetkező egyedi történések. Elkövetőik döntően a nyugati
világban helyüket nem találó fiatalok. Arról azonban sokkal kevesebb szó esik,
hogy az iszlám „szent” háború embertelenül kíméletlen és kegyetlen hatásai a
mindennapokban magukat a muszlimokat sújtja. A lefejezett muszlimok pl. a
feltámadáskor úgy fognak megjelenni, mint akik földi életükben hűtlennek
bizonyultak Allahhoz!
Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy:
1)
a vallási
fanatikus és fundamentalista hangadók között, akik Isten szócsöveinek tekintik
magukat itt a földön, miért vannak túlsúlyban a természettudományos és műszaki
végzettségűek;
2)
az iszlám világon belüli laikus és szekuláris mozgalmaknak miért nem
sikerült soha hatékony nyugati támogatásra lelniük;
3)
a válságokkal küszködő „keresztény” (valójában a neoliberális
piacgazdaságot fetisizáló) Európa kohézióját tényleg az iszlám-ellenségkép
fogja előbbre vinni?
A „szent”
háború egy olyan fogalom, amelynek sokkal erőteljesebbek a bel-, mint a
tényleges külpolitikai hozadékai. A külső ellenségképnél, és az állandó harci
készültségben való tartásnál semmi sem alkalmasabb a megoldatlan társadalmi és
gazdasági problémákról való figyelemelterelésre. Ehhez azonban mindenképpen
szükséges egy tanulatlan és könnyen manipulálható massza, amit különböző
ideológiai címszók alatt egybe lehet terelni, és főképpen tartani. Minden
bizonnyal nem véletlen az, hogy a kizárólagos és totalitárius politikai és
vallási ideológiai rendszerekben mérhetetlenül alacsony a humán közkultúra, és
teljes mértékben hiánycikk a kritikai gondolkodás. Az isteninek tekintett
iratokkal, és az istenivel érintkező személyekkel szembeni kérdésfelvetések,
vagy kritika pedig egyenesen istenkáromlásnak minősül.
"...a nyugati világ már réges-rég elfelejtette a vallási háborúk légkörét,..." csak az évtizedekig tartó észak-írországi konfliktusok kivételével tekinthető igaz kijelentésnek. Az 1648-ban megkötött vesztfáliai béke egyik lényeges pontja az volt, hogy a világnézeti különbség nem ok arra, hogy egymás torkának essünk. De ha azonos társadalmi osztályhoz tartozókat egymásra akarnak uszítani, akkor a vallási motívumot is felhasználják. Érdekes, hogy a kvázi dehumanizálás már az ókori Rómában is megjelent. A birodalom ellenfeleit, vagy annak nyilvánított vallási csoportot, mint pl. a keresztényekét, az "emberiség ellensége"-ként bélyegezték meg.
VálaszTörlésEz idáig politikai célok érdekében folytatott politikai vallás-kritika, mint amúgy a szerző más írásainak nagy része is. Mivel ez egy blogbejegyzés, szerencsére pont annyira sűrű, amennyire kell hogy legyen ahhoz, hogy egyszerűen ki lehessen emelni belőle azokat az állításokat, amiket mintegy ismeretterjesztésként tár az olvasó elé, és le lehessen róla vágni azokat a sallangokat, amik azért mégis szükségesek, nehogy az olvasó elbátortalanodjon a csupasz tételek láttán:
VálaszTörlés"a „szent” háború (...) a háborúnak és az erőszaknak a vallásos és spirituális indíttatású legitimálása, jogossá/jogszerűvé tétele"
"A rendszer működtetése az isten szavát tolmácsolók és az isten akaratát teljesítők feladata; a mezei hívőnek, amennyiben üdvözülni kíván, csak az engedelmesség jut"
"csak a körülmények, a hatalmi- és erőviszonyok szabnak határt a vallási alapú erőszak kibontakozásának"
"a kizárólagos és totalitárius politikai és vallási ideológiai rendszerekben mérhetetlenül alacsony a humán közkultúra, és teljes mértékben hiánycikk a kritikai gondolkodás. Az isteninek tekintett iratokkal, és az istenivel érintkező személyekkel szembeni kérdésfelvetések, vagy kritika pedig egyenesen istenkáromlásnak minősül."
A felvilágosodás valláskritikájába, csont nélkül.