„Keresztény” család?
Jakab Attila
Az utóbbi hetek
közbeszédében központi helyet kapott a család, és benne természetesen a nők
helyének és szerepének a problémája. Elvi oldalról közelítve a kérdést
világosak a szemléletbeli különbségek. Egyik oldalon állnak az egyedi ember
személyének, személyes döntésre való jogosultságának (individuumának)
fontosságát kiemelők; másik oldalon pedig az egyént csak valamilyen kollektíva
részeként, az általuk elképzelt és meghatározott szerepben elfogadni képes
önjelölt normaadók. Ez utóbbi szemléletmódban értelemszerűen benne rejlik a
másik birtoklásának az igénye: én jelöljem ki az illető helyét, határozzam meg
a szerepét, és mondjam meg, hogy mit tegyen, mit gondoljon, mit érezzen stb.
A családról szóló közbeszéd
és a megjelenített nemzetpolitikai és keresztényi normaigény alapjában véve azt
tükrözi, hogy hazánkban komoly gondok vannak a családdal (mint intézménnyel), a
család körül, és azon belül. Magyarországon a házasságok több mint fele (a
többségében nők által kezdeményezett) válással végződik. Ellenben több tízezer
esetben a konfliktus nem megoldódik, hanem áthelyeződik egy másik szintre. Ez
többnyire az apák számára a gyermekükkel való kapcsolattartás tudatos és
szándékos akadályozását jelenti az anya részéről, amit a szakirodalom „szülői
elidegenítés”-nek nevez. Amikor tehát a mitizált és idealizált családot (a
Család- Népesedéspolitikai és Kutatási Intézet meghatározása szerint) a „legfontosabb nemzeti erőforrás”-t –
amelyben a gyermek döntően tulajdon, és nem önálló, érző személy ‒ a közpolitika piedesztálra
emeli, akkor alapjában véve nyilvánosan beismeri azt, hogy sem ezzel, sem pedig
más társadalmi problémával nem kíván szembenézni; azt a szőnyeg alá söpri. Nagyon
sok esetben ugyanis kicsiben már a családban, az egyének szintjén is jelen
vannak azok a problémák, amelyek a társadalomban is fellelhetők, és amelyeket a
politikai hatalom esetenként ki is használ: felelősséghárítás és felelősség nem
vállalás, a valósággal szembe nézni nem tudás/akarás, bűnbakkeresés, együttműködésre
való képtelenség, zsigeri gyűlölet, irracionális bosszúvágy stb.
A család intézményének
válsága természetesen nem sajátságosan magyar, hanem általánosabb jelenség (a
katolikus Lengyelországban, Spanyolországban és Olaszországban folyamatosan emelkedik
a válások száma), amire Nyugat-Európában már évtizedekkel ezelőtt felfigyeltek,
és a családot, mint társadalmi valóságot és jelenséget, elmélyült
társadalomtudományi kutatások tárgyává tették. Ezzel szemben a magyar politikai
(férfi) közbeszéd az „elveszett paradicsom” szindróma mentén – és tökéletesen
fundamentalista módon – legújabban egy idealizált és mitikus eredeti
„(ős)keresztényi” család-állapot visszaállítását vizionálja, amikor a
„keresztény erkölcs” a „család szentségét” volt hivatott hangsúlyozni és megjeleníteni
(Kövér László). Mentálisan mindez annak a 7.-8. századi, válságokkal tarkított,
bizánci korszaknak az irányába mutat, amikor a politikai hatalom (az ikonromboló
császárok) magának vindikálta a hit tartalma meghatározásának jogát. Teszi
mindezt egy olyan kontextusban, amikor is a hazai politikai (köz)életben az
„erkölcs”-re való bárminemű hivatkozás teljesen okafogyottá, mondhatni
anakronisztikusan abszurddá vált.
Minden bizonnyal alig ismert
tény, hogy az első keresztény generációk számára, akiket mindenekelőtt a saját
üdvözülésük és a Krisztusnak elismert Názáreti Jézus második eljövetele
foglalkoztatott, a házasság és a család nem jelentett központi problémát.
Elsősorban azért, mert mindez sokkal inkább társadalmi konvenció (mondhatni
norma), mintsem vallási kérdés volt a Földközi-tenger medencéjének különböző
kultúráiban. A Krisztus-hit pedig az esetek többségében a családdal való
markáns szembefordulást is feltételezte, felvetette (pl. Lk 14,25; Mt 10,34-36).
Ez végeredményben ma sincs másképpen, amikor valaki egyik vallásról áttér a
másikra, esetleg vallásossá vagy vallástalanná válik. Hazai viszonylatban
érdemes követni mindazokat a felekezeti és családi bonyodalmakat,
konfliktusokat, amelyeket, pl. a Horthy-korszakban, a vegyes házasságbeli
gyermekek felekezeti hovatartozásáért folytattak egymással a katolikusok és a
protestánsok.
De hogy a kezdetek
kezdeténél maradjunk: Jézus tanításában nem kapott szerepet a család. A
házasságról is csak annyit mondott (Mt
19,3-12), hogy felbonthatatlan, kivéve a paráznaság (porneia, fornicatio) esetét. A keleti
kereszténység ezért is engedélyezi a vétlen
házastárs számára az újabb házasságkötést. Ellenben Jézus nyilvánvalóvá tette,
hogy a házasság kizárólag a földi élet valóságának a része, és Isten országáért
érdemes lemondani a családi életről (Lk 18,29). Később Pál apostol sem
fogalmazott meg semmiféle keresztény házasságteológiát, hanem csupán eligazításokat próbált adni a
széthúzó korintusi közösségnek (1Kor 7,1-16; 25-40), hogy miképpen éljék meg a konkrét
élethelyzeteket (házasélet, házasságkötés, válás, vegyes házasság), miközben várják
Krisztus küszöbön levő második eljövetelét.
Az idő múlásával a társadalmi konvenciók és a
Krisztus-hívőknek a környezetükhöz való alkalmazkodási igénye egyre
erőteljesebben éreztette hatását. Ez minden tekintetben a feleség
alárendeltségét jelentette, ami tökéletesen megfelelt a korabeli patriarkális
társadalmi berendezkedésnek (Kol 3,18; Ef 5,23-24; 1Pét 3,1-7). Mindez
egyértelműen Pálnak és a 2. századtól kezdődően egyre nagyobb teret és
befolyást nyerő páli teológiai hagyománynak tulajdonítható. Ez a teológia még
azt is kimondta, hogy az asszony „azáltal
üdvözül, hogy vállalja az anyaságot, kitart a hitben, a szeretetben, a
szegénységben és a tisztességben” (1Tim 2,15). A magyar politikai
közbeszédben megnyilvánuló mentalitás gyökereit itt kell keresni!
Összességében véve elmondható, hogy ami „keresztény”
családmodellként él a köztudatban az tulajdonképpen nem más, mint a császárkori
római birodalmi elitréteg legkonvencionálisabb felfogása a házasságról: férfi
és nő életközössége elsősorban a fiúutód-nemzés céljából. Nem véletlen, hogy a
keresztény közösségek társadalmi beilleszkedésének irányelveit és módozatait
megfogalmazó ún. pasztorális levelek (1-2Tim, Tit) előírták, hogy a keresztény
közösségek vezetői (episzkopoi) és
szolgálattevői (diakonoi) szinte
mondhatni kizárólag csak kipróbált, hiteles és példamutató családfők lehettek!
Hiszen elsősorban ezek – és nem a nőtlen – közösségvezetők biztosíthattak
valamiféle társadalmi elfogadottságot annak a kereszténységnek, amelynek
meggyőződését és életvitelét a korabeli társadalom értetlenül és ellenségesen
szemlélte. Ezzel az utódok mintegy szembementek Pál apostol azon kitételével,
miszerint a nőtlen állapot magasabb rendű a családihoz képest!
Az sem mellékes, hogy a kereszténység első három
évszázadában nem létezett semmiféle, sajátságosan „keresztény” házasságkötési forma
sem. A házasságkötés teljes mértékben családi aktusnak számított, amit az
egyház egyszerűen tudomásul vett, és jóváhagyott. Az első időkben nem a család
(mint intézmény vagy társadalmi valóság) volt keresztény, hanem elsősorban a
benne élő személyek voltak keresztények. És amilyen mértékben élték egyénileg a
kereszténységüket, olyan mértékben volt ténylegesen „keresztény” a család.
Az általános társadalmi normaadási igénnyel fellépő
„nemzeti-keresztény” politikai és közéleti szereplők vajon értik, érzékelik az
árnyalatokat?
Nagy-nagy szomorúsággal olvastam, Attila, az írásodat. Nem a tartalom oldaláról közelítenék, hanem a cél felől. Mi volt ezzel a célod? Mi volt a célod mint embernek, családos embernek, vallásos embernek és vallás történésznek? A nihilizmus hirdetése? Ami kevés jó megmaradt a történelmi kereszténységben a jézusiból, azt is ki akarod irtani?
VálaszTörlésPál apostol lehet, hogy azt mondta, amit Te is írsz, de a jézusi az eredeti - lehet, hogy azt kellene megpróbálnunk követni. Erre tett próbálkozást Páter Bulányi is, de nem örvendet népszerűségnek. A Te gondolataid népszerűek lehetnek, de roppant veszélyesek, no nem a homoszexuálisok körében, hanem a megmaradó családban gondolkozó kevesek körében. Az írástudók felelősége mindig, minden szinten nagy - még ilyen blog szintjén is.
Üdvözlettel: Faragó Ferenc
Amiről és ahogy írtál, abban és úgy lényegében igazad van. Biblikusan is, politikailag is. Egyrészt a házasságot nem túlságosan fényezi a Szentírás, másrészt amit központilag erőltetnek, az leginkább kontraproduktív.
VálaszTörlésDe:
-Vajon kell-e mindenhez bibliai idézet, hogy a lényegét, fontosságát az ember észrevegye? Bár „odaát” valóban nincs nősülés (se), vajon nem mondta-é Jézus azt is, hogy a „kettő egy test lesz” (!?) továbbá,hogy, amit a földön megkötnek meg lesz kötve az égben is (!?)
Ezeket hova tegyük? Virtigli bibliatudorok most valószínűleg azzal csapkodnák érvemet (meg a térdüket), hogy az utóbbi éppen nem a házasságra szólt, hanem valami más ókori szerződésre, csupán a gyakran „eretnek” katolikusok használják fel fényes, szentséges és jól fizető esküvői ceremóniákhoz ütős citátumként. Kétségtelenül katolikusra vagyok kódolva, de könyörgöm, milyen fontosabb szerződés lehet a házasságnál egy ember életében, ha valaki éppen nem nőtlenségre (hajadonságra) szerződött az Istennel (vagy a sorssal)? Talán az állampolgársági eskü, vagy a munkaszerződés?
- Bár a hazai kormánypolitikát (inkl. egyházpolitika) mindig kritikusan és megfelelő távolságból próbáltam szemlélni (néhány éve földrajzilag is), s noha a sok visszásság, hipokrízis, fölösleges keresztény-jelző puffogtatás, infantilis, sőt újabban bűnös kormányzati kommunikáció a szemét kiveri az embernek, annyira nem lennék rosszhiszemű, hogy a családpolitika jelenlegi alakításában - ahogy írod - a „a másik birtoklásának” vágyát, a „megmondom, mit tegyen, mit gondoljon, mit érezzen...” jellegét látnám.
Tény, hogy történelmi távlatokban a szapora népeknek áll a jövő. Tény, hogy mi magyarok fogyunk. Tény, hogy fogyunk, erőtlenedünk, igénytelenedünk, lemaradunk... hitben, reményben, szeretetben. Ja és persze gazdaságilag is. No már most az a kérdés, hogy egy kormányzat ezen a téren bízzon-e az állampolgárok, az individumok szabadság adta bölcsességében és csak a peremfeltételek javításával törődjön, vagy felvállalja a rizikót és akár direkt módon, szájbarágóan, netán „normaadóan” is tegyen is valamit az ügy érdekében.
A jelenlegi kormányzat nyomul minden fronton. Kétségtelenül hitelességi deficitekkel. Az idő fogja megmutatni, hogy igyekezete mennyire volt sikeres vagy sikertelen.
Az persze mindenki számára üdvös lenne, ha a hatalmi pozíciókban lévők - nagy lendületükben - időnként érzékelnék az Általad is írt árnyalatokat.
Tisztelettel üdvözöl
Hegedűs Zoltán